2011. június 21., kedd

Marseille, Marseille

Hát ezzel úgy két hónapja adós vagyok- egészen pontosan április 29-én jártam ott és teljesen elvarázsolt a hely! Ezért megyünk oda nyaralni:) Mellette megnéztem Aix-en-Provenceot is- nem rossz teljesítmény egy nap alatt:)
Album!

L'esprit parisien

Ezeket a sorokat éppen a Fête de la musique fellépőit hallgatva írom, ugyanis új lakóhelyem a rue Saint-Denis-n van. Itt most tényleg a város kellős közepén érzem magam, közel mindenhez, a kávézók finom zajához; a macskaköveket koptató, munkába siető párizsiak hangja bekúszik az ablakokon keresztül.
Épp egy lány énekel csilingelő hangon szerelmes dalokat, mert ma ezt is szabad, éjfélkor, az utca kellős közepén. Megkaptam tehát, amire annyira vágytam, a párizsi forgatag központjában vagyok és most először érzem úgy, hogy a város valós arcát látom. Két hét alatt kétszer kellett költöznöm; a jelenlegi lakóhelyemtől azt várom, hogy egy időre nyugvópontra térek majd, mert már nagyon szükségem van rá.
Átmeneti még minden- az egyik lakótársam szobájában lakom, miközben ő nyaral, arra várva, hogy az én szobám napokon belül felszabaduljon. Közben minden nap dolgozom, takarítok itthon, és miközben a türelmem végére érnék, mindig ér valami tapasztalás, ami átlendít a mélyponton. Olyan ez, mint amikor egy durcás kisgyereket engesztel végül az anyukája egy cukorkával, amikor látja, hogy a helyzet menthetetlen és mindjárt sírás lesz. Engem is kényeztet időnként a sors olyan pillanatokkal, amikért már önmagukban érdemes élni- de persze maradnak a hétköznapok is, amikor korántsem könnyű megállni a saját lábamon.
Ami jó, az az, hogy most szó szerint tíz percre lakom a Louvretól, öt percre a Chateletől és ebben a környezetben az ember jobban elhiszi, hogy tényleg bármi lehetséges- futni járok a Tuilériák kertjébe, vélibbel közlekedem, a házból kilépve minden egy karnyújtásnyira van.
De valahogy a város összes terhe is rám nehezedik, a nyüzsgés nem áll meg, ezen a környéken pedig pláne nem, kevésbé pihentető az itthon töltött idő, sokkal erősebbnek és tudatosabbnak kell lennem, mint eddig bármikor. Azon kaptam magam, hogy már szinte a napom valamennyi perce felett kontrollt gyakorlok, csak ritkán engedem meg magamnak, hogy elgyengüljek valamilyen értelemben, teljes ellenőrzés alatt tartom magam, mert tudom, hogy nem hagyhatom, hogy valami ledöntsön a lábamról. Persze ledönt akkor is, ha nem akarom! Ez így működik, viszont már jobban tudom, hogy mikor jön el ez a pont, és mikor kell lassítani. Jövő hétfőn például megint elutazom egy napra Normandiába, mert bár a nyaralás augusztusra le lett szervezve, de hetek óta a tenger jár a fejemben, tudom, hogy megint ez fog feltölteni- nekem igazság szerint minden vasárnapomat a tenger mellett kellene töltenem, akkor tutira soha semmi problémám nem lenne:)
A hétvégén volt nálunk egy kisebb összejövetel vagy tizenöt emberrel -az, hogy mi szokott lenni nagyobb összejöveteleknél, bele sem merek gondolni:P- és nagyon jól éreztem magam, mert rajtam és egy amerikai lányon kívül mindenki francia volt, mégis a társaság részének éreztem magam és meglepődtem, hogy mennyire természetes volt a többiek számára is a jelenlétem, teljesen közülük valóként kezeltek, jó érzés volt:)
Rövidtávú tervek: sok munka, d.munka-írás/befejezés, nyaralás, sok-sok kiállítás és zene, színek, tenger, tenger, tenger!!

2011. június 16., csütörtök

Párizsban az élet..

.. mozgalmas! Hetek óta nem volt egy teljesen pihenéssel töltött napom, de élek és virulok, szerencsére most már rendeződtek a dolgok. //Adós vagyok egy úti beszámolóval és egy 'fiktív' történettel az albérlet keresés buktatóiról..//
Tehát hol is tartok? Berendezkedni készülök hosszabb távra, mert a jövő évet az egyetemen innen szeretném elvégezni. Vicces, hogy az előbbi mondat annyi teendőt és munkát takar, amihez valóban egy évre lesz szükség.
Korábban még tragédiaként éltem volna meg, ha valaki azt mondja, hogy egy évig nem vágok bele új dologba, de most szükségem van erre az időre, hogy eldöntsem végre, mit szeretnék később kezdeni az életemmel. Ma eszembe jutott ez a kérdés és hirtelen két tábort láttam sátrat verni a fejemben- ott vannak az utilitaristák, akik szerint mindegy, hogy mit, csak most már legyen egy terv (persze a jog a legkézenfekvőbb)... És ott egy pici hang, aki még mindig azt súgja, hogy 'legyél tolmács'.. Ez nem is két tábor, hanem az egóm sürgetése és vele szemben valahol a lelkem mélyén a vágyaim megszólalása :))
Nem tehetek róla, még mindig felvillanyozódom a gondolattól is, hogy igen, én meg akarok tanulni spanyolul, japánul, olaszul és ki tudja még milyen más nyelveken, még az arab is érdekel. Akkor most vagy nagyon sürgősen nekiállok mindezeknek, vagy baj lesz, mert ez még jó néhány életre elegendő karmát fog nekem teremteni :P

2011. június 14., kedd

Sunshine inside

Another short note..
I found peace at last, time heals scars and the wind of the night blew a kiss on my lashes..
Familiar noises from the street sing me a lullaby.. and I'm home in my dreams.

2011. május 16., hétfő

Negyedik hónap

Mindig tudtam, hogy gyorsan telik az idő, de itt szinte villám sebességgel. Minden napnak örülök, ami itt köszönt rám és végre a hangulatom is jobb, köszönhetően annak, hogy változtattam a hozzáállásomon. Az elmúlt hónapok nehézségeinek eredményeként most könnyűnek érzem magam, azt hiszem sok félelmemtől és ragaszkodásomtól szabadultam meg.
Hírek: az egyetem idén sem fog elindulni számomra- ettől még pár hónapja a padlóra kerültem volna, de most tele vagyok új tervekkel és motivációval és legfőképp örülök, hogy kezdenek egyébként rendeződni a dolgaim. Megtanultam egy nagyon fontos leckét: sohasem szabad elsőre ítélni! Ennek köszönhetem, hogy most elmondhatom, hogy találtam egy szuper albérletet szuper albérlőtársakkal. Két francia fiúval lakom majd együtt egy tágas lakásban Párizs egyik külvárosi részén, olyan helyen, amit szinte nekem találtak ki. Lesz saját szobám, ahol kiélhetem a lányos hóbortjaimat, egyébként pedig a lakás szerencsés elrendezésének köszönhetően együtt tudok majd tanulni a többiekkel vagy csupán beszélgetni. Pont pár hete vettem egy spanyol, egy olasz és egy japán nyelvkönyvet, a következő tízéves tervem részeként, az egyik lakótársam pedig félig spanyol, így már el lehet indulni ezen a vonalon is:)
Elsőre persze nem hittem volna, hogy ez ilyen jó lesz, féltem még elmenni megnézni is a lakást, mondván, hogy ahol három pasi lakik, ott minden van csak rend nincs. De rosszul gondoltam. Teljesen rendben volt minden, tisztaság volt és a srácokkal is a beszélgetés során jobban megismerkedtem. Azóta is sokat segítenek a szervezésben, szereztek nekem ágyat, hétvégén pedig átjönnek és elköltöztetnek- kívánhatok ennél többet??
A munkámmal is rendeződött a viszonyom, egy darabig az az elmélet keringett a fejemben, hogy nekem már most valami komolyabb felelősségteljesebb dolgot kéne csinálnom, de aztán belegondoltam: 'ember! 23 éves vagy, erre még ráérsz!!'- és azóta minden rendben, mert ahhoz, hogy az otthoni dolgaimat lezárjam ennyi is elég, mellesleg emellett lesz még időm bulizni, szórakozni, amiben tényleg régóta nem volt részem.
Éééés végre egy jó nyárnak nézek elébe- augusztusra vonat-, és hotelfoglalás megtörtént, irány vissza Marseille és még pár másik hely, de ez még szervezés alatt áll.
Tehát bár csak az az egy dolog nem sikerült, amiért igazából jöttem, sok más történt, én pedig kész vagyok elfogadni azokat a nem várt lehetőségeket is, amiket most az élet kínál:)

2011. április 27., szerda

Sweetheart

Rövid lábjegyzet ínséges időkre: ma Versaillesban minden eddiginél jobban éreztem magamat. Lehet, hogy az elmúlt pihenéssel töltött napok hatása, de úgy éreztem, mintha mágnes lennék, mert akivel csak beszéltem, mosolygott rám, megfogta a kezem, megsimította a karom vagy a vállam- tényleg nem tudom mi történt:) Az igaz, hogy végre rendesen meditáltam és ismét éreztem, hogy megtaláltam a kapcsolatot önmagammal, de hihetetlenül vicces és meglepő érzés, amikor a többi emberen keresztül is visszaigazolást kapok erről. A legemlékezetesebb egy amerikai nő megjegyzése: you're a beautiful lady, sweetheart.. Nos, ezek után reggel már tényleg ezzel kell indítanom a napomat, amikor a tükörbe nézek :D

2011. április 24., vasárnap

Dzsungel

Még hogy a nyugati embernek nincs meg a lehetősége a szellemi fejlődésre?! Nos, a saját bőrömön tapasztalom, hogy igen. Na persze nem tartok még a Buddha szinten, de az önállóság olyan sok sallangot kisajtol belőlem, hogy már nem is tudom mi marad.. 
A lényeg, hogy lehet az ember remete egy nagy város kellős közepén is, nyöszöröghet, kapkodhat levegő után, a tér akkor is megüresedik körülötte, mert akkor és ott úgy kell lennie. Néha úgy érzem, hogy a legszerencsésebb érzelmi beállítottsággal rendelkezem, máskor ez átok. Ahogy a csillagjegyemet két, ellenkező irányba úszó hal szimbolizálja, úgy a szívem is szétszakad a két tér között -ITThon és OTThon. Minden szeretett embert hátrahagytam azért, hogy itt élhessek, és a hiányuk sokszor akkora szomjat okoz bennem, mintha egy sivatag közepén lennék. Az elmúlt napokban így is éltem. Jártam az utcákat és kutattam az ismeretlen után, hazatérve a szobám csöndjébe burkolózva vártam a gondolatot, a szikrát, ami értelmet ad annak, hogy itt vagyok most. Jó, azért nem mondom, hogy nem jött egy-két szikra..:) De ez egy másik lapra tartozik.  
Pár napja össze akartam csomagolni és hazamenni, mert kikészültem a bizonytalanságtól. Pedig az egész élet bizonytalan. Sőt, akár minden nap felkelve már azért hálát kellene mondanunk, hogy még létezünk. Olyan törékeny az ember, egyetlen apró porszem a gépezet végleges leállását jelentheti; ennek tudatában pedig hogyan is lehetne egyáltalán bizonyosságról beszélni.. Biztos az, ami van, vagy ami már elmúlt. De nyilván nem mondtam ezzel újat.
A csomagolási hévet viszont megfékezte valami. Az, hogy végiggondoltam, hogy otthon mihez kezdenék, hogyan élnék és belém hasított a felismerés, hogy nem, én itt akarok élni, bárhogy is alakuljanak a dolgok. Persze nem tudom megmondani mi fog következni, csak azt tudom, hogy az eddigi álláspontomat készülök feladni, miszerint nekem minél hamarabb kezdenem kell valamit az életemmel. Rá kellett jönnöm, hogy az eddigi 'produktív' éveim nem jelentenek annyit, mint amennyit akkor gondoltam, hogy érni fognak. Más a mérce. Eddig gyűjtöttem a 'papírokat', nyelveket tanultam de sokszor máig úgy érzem, hogy mégsincs a kezemben semmi. Mert ami hiányzik, azt nem az egyetemen tanítják. Nem tanulni, hanem felismerni akarok dolgokat, mert a felismerés tapasztalatát soha nem felejti el az ember.
Tegnap egy nagyon mély élményben volt részem: elmentem sétálni a Quartier Latin környékére, fényképezni. De este a tömegben hirtelen szédülni kezdtem- egyedül voltam és mégsem, rengeteg ember volt az utcán, a hidak mentén ki volt világítva a Szajna-part, a sétahajók egymást érték, a hidakon és hajókon ácsorgó turisták pedig egymást fényképezték és integettek, mosolyogtak. Ismeretlen emberek tekintetei találkoztak százával és mindenki örült a saját és a másik ember boldogságának. Persze, ez inkább egy kimerevített pillanatkép, mert a hömpölygő tömeg szinte percenként más arcot öltött. Elmentem a Notre Dameba is, ahol meglepetésemre -mert nem tartom számon- épp húsvéti mise volt. Tele volt a székesegyház, egy talpalatnyi hely is alig akadt, de mégsem volt fullasztó a légkör, mert az emberek nyugalommal és türelmesen álltak és énekeltek a kórussal, gyertyával világítva meg a kottákat. Próbáltam én is a lehető legtovább maradni és elmélyülni ebben az együtt létezésben, de végül tennem kellett pár lépést oldalra és a főhajó mellett balra egy oszlopnak dőltem, megérintettem, majd néhány hasonlóan fáradt látogató példáját követve leültem a tövébe. Nekisimult az oldalam és a hátam, a hideg kő lehűtötte a fülledt levegőtől felhevült bőrömet és azon kaptam magam, hogy olyan nyugalommal ülök ott, annak az oszlopnak a tövében, mintha a szobám falának vagy magának a világtengelynek támaszkodtam volna. Annyira örültem, hogy képes vagyok otthon érezni magam, hogy mindennél nagyobb szeretetet, nyugalmat és biztonságot érzek, hogy eldöntöttem, ezt a pillanatot állítom a tudatom középpontjába, hogy soha ne felejtsem el, csak a saját felfogásomon múlik, hogyan érzem magam.
Ehhez társult még egy élmény: a Luxembourg-kert kerítésén szokás szerint most is van egy fotókiállítás és az aktuális téma a 'Les femmes éternelles', vagyis az örök nő témája.
Majd egy órán keresztül csodáltam a képeket, annyira meghatott, hogy milyen sokszínű a világ, ugyanakkor mennyire nehéz körülmények között és képesek az emberek boldogan mosolyogni a kamerába. A kerítés rácsain keresztül pedig a kertet kémleltem, amit éjszakára bezárnak- éjjel a sötétben ez a hely maga a dzsungel Párizs kellős közepén. A dús növényzet olyan élettel teli, hogy az ember tényleg azt várja, hogy legalább valami apró állatka megrebbentse a leveleket. Épp öntözés volt- napközben fel sem tűnt még soha, hogy a füves-bokros területeket végig csőrendszer veszi körül, amit ezek szerint éjjelente beindítanak.. hahá, azért akkor mégsem a francia klíma miatt olyan híresen szép a Luxembourg-kert! Még nekik is rá kell segíteniük:D