Csütörtök

(Ezt úgy kell olvasni, hogy pénteken írtam és ma fejezem be, mert az időm így engedte csak:)

Kivételes volt a tegnapi nap, ismét sok szépséget tartogatott a számomra:)

Munka előtt az RER-rel a Saint-Michel - Notre Dame-ig mentem csak, mert a Boulevard Saint-Germain-en van az az óriási, négyemeletes könyvesbolt, ahová a spanyol könyvemért mentem.

Újabb értékes felfedezés ez a hely, annyi jó könyv van, hogy igencsak vissza kellett fognom magamat, hogy ne csapjon át a dolog nagybevásárlásba, de idővel majd biztosan visszamegyek kincset keresni.

Kiérve lesétáltam a Szajna-partig, ahol a Quai des Grands Augustins-en mentem tovább a Louvre felé.
A reggeli fényben varázslatosnak tűnt a látvány. A Notre Dame tornyai, a távolban pedig a Louvre épületének kontrasztja nyújtották a tájékozódási pontokat.

Mélyeket sóhajtottam a friss levegőből és ismét hagytam, hogy a látvány magával ragadjon. Szoknyában és az új cipőmben a pillanat örömétől megkönnyebülten haladtam utamon az étterem felé és azt a 20 percnyi időt, ami rendelkezésemre állt, hogy beérjek, szinte másodpercről másodpercre éltem meg.

Picit kiléptem az idő kereteiből- belefeledkeztem az elszáradt levelek csodálásába amint törékeny bronzos csipkeként ékesítik az utcát. Ahogy haladtam előre a Pont des Arts híd felé, egyre kevesebben jöttek velem szembe- és valahogy megint csak a város maradt, benne pedig én.
A hídon leálltam beszélgetni egy művésszel, aki rézszínű drótokból hajlított szobrokat és ékszereket árult.
Nekem is próbált belőle eladni, de mivel érzékeny a bőröm, azt mondtam, átgondolom, mert bármikor visszamehetek. Sőt, szeretnék alkalmat találni arra, hogy visszamehessek. Ugyanoda, ugyanakkor.
De a tegnapi reggel élménye örökké az enyém marad, amit ezentúl bármikor felidézhetek.

Délután és este szintén nem tétlenkedtem- kényszermunkára lettem ítélve a Magyar Intézet által- jó, hát van abban kivetni való, hogy a kollégiumi szobáért cserébe néha ingyen dolgoztatnak?:P

Egy magyar kiállítást kellett őrizni 1945 és '48 közötti festményekből és szobrokból, de 1-2 látogató kivételével meglehetősen tétlenül töltött idő volt, a végére már kezdett volna elfogyni a türelmem, de ekkor zongoraszó törte meg a monoton csendet. Lágy, ringató, a képzeletnek szárnyakat adó dallamokat dallamot hallottam- pont olyat, amit nagyon szeretek, mert megnyit bennem egy kis kaput, amin keresztül rengeteg érzelmet és gondolatot kapok.
Egy ideig nem figyeltem rá, kellemes alapzajnak tűnt. De ahogy egyre elcsigázottaban ültem a székben és a perceket számláltam, hirtelen erősödött a dallam és már nem tudtam nem odafigyelni rá.
A Vasarely Galériával, a múzeum kiállítótermével szemben nyílik az ajtó a koncertteremre.
Annyira megérintett a zene és a zongorista játékának szenvedélye, hogy oda kellett mennem kinyitni az ajtót, hogy megnézzem, ki játszik bent.
Meglepetésemre egy idős, 80 év körüli nénit találtam a zongora mögött, a kottáról leolvastam, hogy Chopin egyik darabját játszotta. Ott maradtam, néztem az arcát, miközben a zenét hallgattam. Megbabonázva álltam az ajtóban, mert lebilincselt a teremből sugárzó szenvedély és életerő.
Íme -gondoltam-, itt a bizonyíték a szellem halhatatlanságára. Hogy egy törékeny test ilyen csodákra képes, ez az energia a matérián túlról, egy kiapadhatatlan forrásból érkezik- újabb nem várt meglepetés, egy kisebb komolyzenei koncert részese voltam.
Ezek után nem csoda, hogy megvártam, míg a próbának vége. A teremből csupán hárman távoztak- 2 fiú és Lívi néni, aki a mesterkurzust rartotta. Rögtön megkérdeztem, hogy mikor hallhatom őt megint játszani és azt mondták, hogy hétfőn lesz a kurzust záró koncert, amit én is megtekinthetek:)
A hétvége nyugalmasan telt- futottam sokat és elmentem halloweenezni egy másik házba, ma azonban sajnos esett az eső, ezért nem csináltam semmi különöset- illetve blogot írtam:)