2009. december 4., péntek

Chopin és én

Miután több kérés/kérdés érkezett afelől, hogy vagyok-e még valahol az éterben, illetve, hogy mi lesz a blogom sorsa, most időt szakítok rá és megpróbálom összefoglalni az elmúlt hetek történéseit.

Mint mindig, most is nagy munkában vagyok, mert beadandó esszéket írok az otthoni tárgyaim teljesítésének feltételeként- mondtam már, hogy az 'erasmus' státusz nemhogy nem jár kiváltságokal, de időnként még meg is nehezíti a dolgokat?!

Sebaj, most már nem féltem magam, a fontossági sorrend kezd összeállni a fejemben, ezen belül az egyetem a mérsékelt figyelmet élvező dolgok táborába tartozik, mert nem hagyom, hogy ez az öt év úgy teljen el, hogy idegileg megvisel és miatta lemaradok érdekes és jó dolgokról. Sokan esnek nálunk ebbe a hibába, persze a végén derül csak ki, hogy kinek volt igaza, de a magam részéről egyelőre tartom ezt az álláspontot:P

Közben otthon is jártam két vizsga miatt, visszafelé pedig a szüleimmel jöttem, így az elmúlt hét közös városnézéssel telt. Részben élveztem, mert együtt voltunk, részben pedig már listáztam a decemberi-januári teendőimet a fejemben, mert ez az időszak most tényleg nem a lazulásról szól majd. Azért a párizsi látványosságokon kívül elmentünk Versailles-ba és a Disneyland-be is, és mindkettőt nagyon élveztem:) Versailles őszi hangulata különösen megfogott, kedvem lenne visszamenni és csak beülni a parkban található kávéházba; nézni az ablakokon keresztül a természetet téli kopárságra vetkőztető idő múlását, fél füllel a körülöttem ülők beszélgetését hallgatva, de leginkább kifelé, a természetbe vágyódva. Közelebb kerültem most hozzá, mint otthon; Budapesten az embernek hiányérzete támad, mert a körút üzleteinek, a kávé- és teaházak forgatagának közepén nincs egy kis park, ahol nyugodtan le lehet ülni egy padra és hallgatni, megérteni a hétköznapi üzenetek jelentését.

Számomra ez nagyon fontos, és örülök, hogy ebben a környezetben lehetőségem van ennek a megélésére. Az egyre hidegebbre forduló idő ennek persze kevésbé kedvez, de enyhébb napokon teszek egy kis sétát, este elmegyek futni, és ahogy a fűben nyújtó gyakorlatokat végzek, közben szinte kézzelfoghatóan közel érzem magamhoz a Föld lüktetését. A futás is akkor megy jobban, ha megérzem a külső ritmust, amihez hozzáigazítom a sajátomat.

Az időhiány miatt jobban be kell osztanom a napomat, múzeumozás most ebbe nem fér bele, de azért a kezembe veszem az új könyveimet, amelyeket otthonról hoztam. Előre megajándékoztam magam velük, mert szinte kenyérként vágytam arra, hogy olvashassak a jelenleg érdeklődésemet kiváltó dolgokról- vettem Coelhot, Oshotól két könyvet és szép számban ezotériával foglalkozókat. Általában arra törekszem, hogy ne ragaszkodjak tárgyakhoz, de a könyv más; amint kinyitom, megnyílik előttem egy új világ, felfedezek magamban érzéseket, gondolatokat, ezért a könyvek értéke számomra felbecsülhetetlen:)

Tegnap ismét áldoztam a kultúra oltárán, aki olvasgatja a blogot, hamar kitalálja, hogy ismét koncerten jártam- ezúttal a mexikói házban. Egy fiatal marokkói lány Chopin, Albeniz és Falla darabokat játszott, méghozzá kotta nélkül! Leültem vele szemben úgy, hogy a kezét lássam, mert számomra mindig megfoghatatlan, hogyan képes az ember olyan tökéletes zenét előadni, mint Chopintől a Waltz. Most sem derült fény a titokra, mert ahogy leült a székre, ahogy az ujjával az első billentyűt megérintette, már nem tisztán csak ő és a közönség volt jelen a teremben. Varázslatos légkör fogott körbe bennünket, ellazító, gyógyító energia járta át a testem- a tudatára ébredtem, milyen görcsösek az izmaim a hétköznapi stressz miatt, így a következő pillanatban kioldottam a feszültséget, egy lépéssel közelebb kerültem a zene világához, amely időnként összeolvadt az enyémmel. Mostanában el is kényeztettem magam, mert a bulik egyre kevésbé érdekelnek, inkább azon kapom magam, hogy a faliújságot böngészve koncertekről, kiállításokról informálódom; ami érdekel, azt egyből fel is írom a határidőnaplómba.

A tegnapi program több szempontból is érdekes volt, mert olyan Chopin darabokat hallottam, amelyeket már jól ismertem, és eszembe juttattak kellemes-kellemetlen történeteket, eseményeket az életemből- mégsem mondanám az ilyen emlékeket terhesnek, mert azt jelzik, hogy mindaz, ami volt, már múlt idő, a jelenben pedig tiszta lappal, új döntésekkel alakítom az életemet- Osho után szabadon, le sem tagadhatnám:) Az Intimitás c. könyvet kezdtem olvasni a héten és már az első pár oldalon olyan megállapításokat tesz, amelyek alapjaiban rengethetik meg az ember önmagáról alkotott képét, ha nem tett még elegendő lépést sajátmaga megismerésének útján. Ebben többek között azt is leírja, hogy csak az éli hitelesen az életét, aki nem bánkódik a múlt, és nem aggódik a jövő miatt. Csak a jelen számít. És szerintem nagyon is igaza van, persze amilyen egyszerűen hangzik, olyan nehéz megvalósítani.

Egy másik fontos kérdés a külvilág előtti kitárulkozás, ami szerinte egy ponton túl megöli az intimitást, egyben az ember lelkét is. Ezt viszont szerintem az egyéni mérce alapján kell alkalmazni, mert részemről például ez a blog nagy segítség abban, hogy picit jobban megnyíljak mások előtt- tényleg nagy lépésnek érzem, hogy írni kezdtem, de azért megnyugtatok minden aggódót, hogy bőven akadnak felfedetlen dolgok az itteni élményeim nyomán- ezeket talán majd egyszer, más formában fogom közzétenni.

Oh, még egy érdekes dolog: múlt pénteken lengyel erasmusos csoporttársak hívtak meg a kollégiumukba, mert aznap épp egy nemzeti ünnepük volt, amikor a hagyomány szerint összejönnek ismerősök és 'jósolnak' egymásnak- erre kíváncsi voltam:P A technika abból áll, hogy gyertyaviaszt kell felolvasztani, majd egy kulcs fején keresztül hideg vízbe önteni, az így kapott formáról pedig a jelenlévők döntenek, hogy mi is valójában, ennek pedig szimbolikus jelentése van a következő évre nézve. Azért ezt inkább játékként könyvelném el, tekintve, hogy a szavazás alapján az én figurám dinoszaurusz, illetve Pán Péter formájúra sikerült:))

És egy utolsó információ: otthagyom az éttermi munkát- az elkövetkezendő közel két hónap oda-vissza utazgatás és tanulás mellett ez már nem fér bele... Na jó, más oka is van: igazából tapasztalatszerzésnek ennyi elég volt és már nem elégít ki a dolog- ha pedig már nem élvezem, amit csinálok, akkor azt csak teherként élem meg és már nincs rám építő hatással. Most azt tervezem -igen, leírom, mert valóságot teremtek számára-, hogy szakmai gyakorlatot pályázok meg január-februártól. Azért a jogi tanulmányaim negyedik évében már egyre jobban érzek rá késztetést, hogy végre foglalkozzam azzal, amivé válni fogok remélhetőleg- ha a polgár tanszéken is úgy akarják... De nem zárom ki a más, szakmailag közeli terület adta lehetőséget, így több helyre küldözgetem a motivációs leveleimet:)

Megvan már a jegyem hazafelé karácsonyra- dec. 11, mert lesz még három vizsgám; de hamarosan nézek visszaútra is, mert Párizst csak így tudom nyugodt szívvel elhagyni. Hűnek érzem magam a blog címéhez, jó választás volt:)

Képek: http://www.facebook.com/album.php?aid=352937&id=665435121&l=680a9a208a

2009. november 21., szombat

Gondolat

Van egy füzetem- egy műanyag kötésű, vidám színekkel borított jegyzettömb.
Ebbe írtam ma egy újabb gondolatot:

'Minden nyertes pozíció felelősséggel jár- valaki elől elveszem a lehetőséget; miattam egy ember csalódik. Nekem tehát maximálisan élnem kell a kedvezménnyel, ezzel tisztelem meg a veszteseket.'

Ahogy befejeztem az írást, végiglapoztam, megszámláltam a teleírt oldalakat- mindössze pár lap, tíznél nem több, de ebben van egy rövid novella, angolul és franciául lejegyzett benyomások, talán versek is.
A füzetet nagyjából egy éve vettem- akkor még nem sejtettem, csupán reméltem, hogy itt és most Párizsban leszek és egy másik életet fogok élni.
Akkor még nem sejtettem, hogy ez milyen megpróbáltatások árán sikerül majd, és arról sem volt fogalmam, hogy az akkori albérletem kulcsait a szívem neki szentelt darabjával adom vissza annak a rokonomnak, aki saját elhatározásából kilépett a családunk életéből. Akkor azt hittem, ez majd örökre meghatározó élmény lesz az életemben, de a naponta kötött új barátságok és ismeretségek, idegen emberek szeretetteljes gesztusai megértették velem, hogy a rokoni szálak semmivel sem jelentenek többet ezeknél a kapcsolatoknál. A lényeg a szívek egymásra hangolódása, belső világaink feltárása -ha ez megtörténik, akkor elmosódik a határ, az 'én' feloldódik a másik személyiségében és viszont. Akinek volt már része ilyen kellemes találkozásban, akár egy egyszerű beszélgetésben őszintén, nevetve, az pontosan tudja, milyen érzés ez...
Most a szobámban vagyok- körülnézek és ámulatba esem: a falon egy kép, amit pár napja festettem (valamiért kötődöm hozzá, azelőtt nem tartottam meg a 'műveimet', számomra az alkotás maga jelentette a kielégülést, a végtermék már nem szolgált jelentőséggel), néhány berendezési tárgy, a polcokon valamiféle körvonalazódni látszó rendszer a könyvek között, és... maga a hely, az életterem. Nem járt alanyi jogon a szállás, mint mindenért, magamnak kellett megküzdenem érte, és lám, most itt vagyok nyugalomban -Debussy Cair de lune-jét hallgatva azért nem csoda-, megelégedettséggel a szívemben.
Na és egy 'másik élet'? Inkább másik én. A helyszín csupán lehetőség önmagam kibontakoztatására- külső változást vártam és most belülről utazok fényéveket csodálatos magaslatok és mélységek között, mely tapasztalatok minden pillanatáért hálás vagyok a sorsnak.
Csupán a magam teremtette szabályok szerint élek, így valóban alkalmam adódik önmagamat meglátni a cselekedeteimben.
Most az alázatot tanulom- elfogadni azt, hogy a tetteim mögött mekkora erők munkálkodnak; érzékelni a kegyelmet, amely ezt a nyugalmat itt és most lehetővé teszi a számomra. Mint mindig, most is tele vagyok szép tervekkel, de már mások az elvárásaim- picit már tudok bízni, hinni abban, hogy bármi is történik, annak célja van, így nincsen jó vagy rossz döntés, csak egyik vagy másik út.

2009. november 19., csütörtök

Vizsgára készülés

A cím alapján ez a bejegyzés rövid lesz, mert az elmúlt 1-2 hétben sajnos nem volt alkalmam nagy felfedezéseket tenni- hacsak nem a szellemi alkotások joga, vagy az öröklési jog terén...

Igen, beköszöntöttek a hétköznapok- szürkének azért nem nevezném őket, mert nekem elég egy pillantás az égre, a fákra vagy épp a Notre Dame-ra, hogy megkapjam a napi szeretetcsomagomat:)

Fárasztó a felkészülés: a munka után mire hazaérek már délután négy óra van, és mire kifújom magam picit, máris este, szóval mostanában hajnali 3-4-ig tanulok, de nem sajnálom az időt, mert fontos, hogy sikerüljenek a vizsgák- kettő is lesz, jövő hét hétfőn és kedden.

A gépem vasárnap indul haza, de szerdán már fordulok is, mert az itteni teendőimet sem hanyagolhatom el- velem tartanak majd azonban a szüleim, úgyhogy már várom a jövő hetet, remélhetőleg sok szép élményben lesz részünk együtt.

A vizsga előtti stresszt némiképp oldja a tudat, hogy rendeltem magamnak könyveket a bookline-on, amikért majd beszaladok egyik nap. Épp ma kaptam meg az e-mailt, hogy már átvehetőek, nagyon boldog vagyok, mert csupa érdekes olvasnivalót választottam:)) Itt kint egyáltalán nem nézek tv-t, moziban sem voltam még, de van több jó film is, amit mos tmár megnéznék, az egyik Sophie Marceau-val és Christopher Lambert-tel a L'Homme de chevet, egy romantikus dráma, de az előzetesből ítélve tele lesz nagyon szép képekkel és párbeszédekkel.

Ismét meg kell említenem, hogy nagyon hiányzik mindenki, rengeteget gondolok az angolosaimra, a barátaimra, az ismerőseimre az egyetemről, ezért akinek van egy kis ideje, az esetleg e-mailben írhatna pár sort magáról, nagyon örülnék neki:)

Képek most nincsenek, az összkép rólam amúgy is kaotikus, valahogy úgy kell elképzelni, hogy sportnaciban törökülésben ülök a szoba közepén, mellettem zöld tea folyamatos utántöltésben, körülöttem sugárirányban könyvek, a hajamban pedig piros pánt és csatok, hogy ne lógjon a szemembe- szóval tipikus vizsgaidőszakot idéző hangulat...

2009. november 12., csütörtök

Édes november

Így hétvége felé közeledve ideje beszámolni az előző hétvégémről:P

Ahogy azt előre jeleztem, igyekeztem a tanulás mellett magamra is időt szánni, jobban mondva a kedvteléseimnek élni. Ezen leginkább olvasást, álmodozást, sportolást és zenehallgatást na és persze múzeumlátogatást kell érteni.

Egy barátom instpirációjának hatására ismét ecsetet ragadtam és nekiálltam festeni. A szobámban a fehér falak szinte kiáltanak valami dekorációért és mostanában én is úgy éreztem, hogy ki kell festenem magamból képeket, érzéseket. Hm, ez picit összetett dolog, mert rendszeresen lejegyzem a gondolataimat -nem csak a blogban-, de emellett más módjait is keresem az önkifejezésnek- ismét furcsa megfigyelés miközben tovább menetelek a jogi pályámon:P Nade nincsenek lezárt utak, mindennek meg kell adni a lehetőségét:D

Ahogy felidézem, múlt héten volt egy buli is, ami volt is meg nem is, mert az történt, hogy picit késve ugyan -előtte edzenem kellett- megérkeztem egy másik magyar lány, Barbi szobájába, ahol őt és kedves barátnőjét már igencsak jókedvűen találtam- erre ők, hogy oldják az állapotunk közötti különbséget, felbontották az üveg bort amit vittem és jóformán megitatták velem. Ezek után nem volt túl sok erőm elindulni a Bastille-hoz egy szórakozóhelyre, de szerencsémre nekik sem...

Másnap viszonylag hamar a tettek mezejére léptem- kellett is, hiszen dolgoztam. Ez szombaton volt, délutánra pedig egy ikeázást terveztem, mert bár apró dolgokra volt csak szükségem, ezek hiánya picit kényelmetlenné tette a mindennapi életet, arról nem is beszélve, hogy az Ikeában kb. negyedáron megtaláltam mindent, ami Párizsban sokkal drágábban szintén rendelkezésre állt. Megérdeklődtem tehát, hogy melyik RER-rel és hogyan jutok ki a városból, de -minden segítség ellenére- ezalkalommal eltévedtem. Szerencsére nem volt vészes a dolog, de persze a négyféle vonalból rosszat választottam és a vonat nem állt meg ott, ahol kellett volna. Eddig is tudtam, hogy ez az RER nem a barátom, de így már teljesen bizonyossá is vált -erre csak habként jön, hogy a héten a sztrájk miatt szintén nem járt szerelvény azon a vonalon, ahogy a munkába megyek, szóval sikerült is picit elkésnem, mivel áttereltek a metróra...

Egyébként az Ikeába menet a többi tapasztalatom kellemesnek mondható, mert sok segítőkész emberrel találkoztam, egy társaság még a buszhoz is elkísért, amire át kellett szállnom.

Több áruház is van Párizs környékén, én délre mentem, mert az közelebb volt, de rátaláltam egy óriási bevásárlóközpontra. Nem igazán tudom leírni, az Ikea mellett a Decathlontól a moziig volt minden, azt monodták, hogy Európa legnagyobb shopping centrumában jártam- bár érdekes módon több ország is dicsekszik hasonló jelzőt használva az övével. Azért a hely szuper, volt minden, ami szem-szájnak ingere, picit elcsábultam egy kozmetikai bolt irányába, aztán feladtam, mert az idő hiánya és a boltok méretei nyilvánvalóvá tették, hogy képtelenség végigjárni... vissza kel menni és több időt rászánni:P

Hm, lássuk, mi is történt még- igen, a vasárnap! Nos vasárnapra múzeumozást terveztem, de immár másodszorra fürödtem be ezzel az ötlettel: Párizsban nem lehet hétvégén múzeumot látogatni!! Illetve kötélidegzetűek előnyben, akkora sorok vannak, hogy azt képtelenség kivárni- ez történt most is... A holland festők kiállítását akartam megnézni a Pinacothéque-ben, de a sor körbefogta a háztömböt, amitől kis híján rosszul lettem. De aztán feltaláltam magam- a Madeleine metrómegálló nem véletlenül kapta a nevét, mert itt található egy gyönyörű dóm, szóval bementem és körülnéztem. Jobban mondva leültem az oltár elé és hagytam, hogy a gondolataim picit beússzanak a tudatomba:) Igen megindító volt, jó negyven percet töltöttem ott, az oltár előtt, szótlanul, kezemben a naplómmal és tollal, buzgón lejegyzetelve kérdéseket válaszokkal, tapasztalásokat, érzéseket... Ismét utaztam anélkül, hogy elmozdultam volna a helyemről, valahogy mindig sikerül megtalálnom helyeket, amelyek ilyen hatással vannak rám:)

A nap folytatásaként a Musée Carnavalet-be mentem Annával és meghallgattunk egy kellemes koncertet- négy fiatal énekelt középkori énekeket. Picit karácsonyi hangulatot idézett, ehhez persze a hely varázsa is hozzájárult- a nyugodt vasárnapi délután az épület koncerttermébe beúszó tiszta, friss fény ünnepivé tette az alkalmat. Elég volt csak végigtekinteni a kárpittal borított falakon, vagy épp kipillantani a kertre a borostyánnal szegélyezett ablakon keresztül. Ezután a St Eustache templomba mentünk, mert ott is van vasárnap esténként koncert- ez kevésbé volt szerencsés választás, mert kortárs zenét játszottak orgonán, ami egyáltalán nem illett a hely hangulatához, picit az volt a benyomásom, mintha erőszakot vennének a templom szellemén- azért mindennek megvan a maga helye, de nem ott...

Most épp csütörtök este van -még fél órán keresztül:P- a hét nyugalmasnak mondható, szerdán munkaszüneti nap volt, de nem úsztam meg ennyivel, mert pont aznapra voltam berendelve a Magyar Intézetbe kiállítást őrizni- megint. Viszont legalább a képek tetszenek -na jó, tisztes távolságból-, de azért a négyórányi egy helyben ücsörgést nem nekem találták ki.

Ma este a College d'Espagne-ban voltam- ismét koncerten, de ha egyszer olyan szép zenét hallhat az ember... Volt a repertoárban Mozart, Brahms, Tschaikovsky, Ravel, de számomra kevésbé ismert spanyol zeneszerzők munkái, mint de Falla, és elhangzott Vittorio Monti híres csárdása is:) Nagyon tetszettek de Falla spanyol énekei és a Spanyol tánc is, igazán kellemes hangulatot teremtettek- de valahogy egyébként is húz a szívem a spanyolokhoz, látszik rajtuk, hogy nagyon barátságosak és közvetlenek- ismét megjegyzem, hogy reggelizni is jó náluk:P Eljha, így átgondolva, tényleg 'kihasználom' őket... de persze minden rendezvény nyitva áll az érdeklődők előtt, igazából nekik ez még jó is a házuk népszerűsítésére- na ezzel most megnyugtattam magam:)


És még egy kis souvenir: http://www.youtube.com/results?search_query=csillagpor+bori&search_type=&aq=o


2009. november 5., csütörtök

Ősz

Szeretek az utcákon sétálni, nézni a természet és az emberek változását. Ősszel mindig az elmúlt időre gondolok, a hátam mögött hagyott évekre és arra, hogy mit tartogat számomra ez az időszak- számomra olyan, mint a tavasz, lelkileg feltölt és új cselekedetekre sarkall.

Szeretek minden nap egy kis időt a parkban tölteni, nézni a nyárvégi napokban kipirult, kiszáradt faleveleket, érezni az avar illatát- az elmúlás, a változás érzésével a levegőben.

Reggelente valamikor a College Espagna éttermében reggelizem -ha egyáltalán... Ma reggel is így történt- a szertartás számomra többet jelent mint maga az étel. A szürke reggeli fényben átsétálok a másik épületbe- közben a hideg levegő enyhén megcsípi az arcom. Egy nagy lélegzetvétel és már fel is ébredtem.

A CIUP-ban ilyenkor még kevesen tevékenykednek, alig van ember az úton, így megint zavartalanul nézelődhetek. Az út mentén kétoldalról a többi kollégiumi intézmény épületei merednek az ég felé. Ébredeznek ők is- a sötét ablakok között csak néhány helyen ég a villany, a kémények füstje azonban arról tanúskodik, hogy bent igenis zajlik az élet- az álmos lakók felkeltek már és új nap indul. Az enyém is most kezdődik- micsoda nap!

A spanyolok megadják a módját a reggelinek- gyümölcstől a sajtig és a croissant-ig van minden. Az étkező fala üvegből van, ezért még reggeli közben is az ablakon kifelé tekintve gyönyörködöm a fákban.

10-15 perc múlva azonban indulnom kell tovább az egyetemre- a francia jogrendszer alapjait bemutató órám van péntekenként. Nagyon érdekes és a tanárnő is segítőkész- épp ma ígérte meg, hogy készít egy összefoglaló anyagot az órákról, úgyhogy talán nem kell majd sokat izzadnom a vizsgára való felkészülésnél.

Az óra után, mielőtt indulnék az étterembe, találkozom a koordinátorunkkal, Georges Pons-szal, aki szokás szerint cigivel (vagy épp pipával) a szájában valamit elhadart felém, amit nem értettem, ezért megálltam és visszakérdeztem- erre ő átkarolt és elismételte: ismerem-e az egyik francia rajzfilmet, aminek a főszereplője 'Dora'- nem épp szakmai kérdés, és csak harmadszorra fogtam fel, hogy miről is van szó. De jó fej, nem mindig áll a helyzet magaslatán, viszont eddig mindent el tudtam vele intézni. Legközelebb a vizsgák időpontját kell majd az irodában egyeztetni.

Az étteremben a szokásosnál picit nagyobb volt a forgalom, de már nem fáradok el, megszoktam a tempót, közben kedves tudok lenni mindenkivel és tényleg élvezem, hogy ezt csinálhatom- vendéglátóipari vénámat ezzel ki is elégítem, azt hiszem ennyi tapasztalat elég ezen a területen:)
A vendégek kedvesek, vannak közöttük érdekesebb egyéniségek- na jó, úgysem bírom ki, hogy ne mondjam, de az egyik pasi úgy néz ki, mint Bono (ezelőtt 25 évvel)- nyilván ennek ő nincs tudatában, de én mindig nevetek magamban, a 2005-ös U2 koncertre gondolok és arra, hogy remélem lesz még alkalmam egy másikra is elmenni:)

A munka végeztével vennem kellett 1-2 dolgot, utána persze tettem egy nagy sétát- a rue de Rivolin mentem végig, a Hotel de Ville előtt haladtam tovább, majd az egyik hídon átkelve a Notre Dame-ig jutottam, ahol az RER-re szálltam fel és jöttem vissza a kollégiumba. A város most is lélegzetelállítóan szép- az eget felhők borítják valószínűtlen mintákat kirajzolva, valószínűtlen pasztellszínekkel. Mintha nem is a valóságban élnék, hanem Csodaországban- persze én állandóan gond nélkül el tudok vonatkoztatni, sohasem a földön járok, de ezt nem bánom, olyan jó így:) Minden pillanat egy csoda, minden emberi tekintet a világot rejti magában, minden szín és forma a lelkemet kényezteti.

Persze látom a többi világot is az enyém mellett- kéregetőket, turistákat, elfoglalt üzletembereket, nőket, akik egy közép-európai átlagfizetést hordanak táska formájában a karjukon, de mindez nem érdekel. Ilyen volt és lesz is mindig, de ami velem történik, arról nekik fogalmuk sincs.

A hétvégi programom már egészen határozott formát öltött a fejemben, jelszavam: én!- persze, utána majd beszámolok róla;)

Szép napokat mindenkinek, hiányoztok!

2009. november 3., kedd

Este

Kedd este van- a vizsgáimra tanulok, de nem élet az élet zene nélkül- főleg nem Péterfy Boriék nélkül:)
Feltekertem a hangerőt, ezt terjeszteni kell- jó, nem zavaróan, de hiányzik egy jó kis koncert:) A Love Band otthon immár állandó résztvevője a fesztiváloknak- ott vannak mindenhol. A Corvin tetőn, Zp-ben, Trafóban! Ilyen nincs Párizsban, aki teheti, nézze meg őket otthon!
Nekem ugyan sokszor a rebellis hangulatom aláfestőjeként szolgál, de az ilyet jobb nem elfolytani.
http://www.myspace.com/peterfybori
Csak aztán abba is tudjátok hagyni;) -nekem néha nehezemre esik. A bódító hatású szereket pedig tessék félretenni!

2009. október 30., péntek

Csütörtök

(Ezt úgy kell olvasni, hogy pénteken írtam és ma fejezem be, mert az időm így engedte csak:)

Kivételes volt a tegnapi nap, ismét sok szépséget tartogatott a számomra:)

Munka előtt az RER-rel a Saint-Michel - Notre Dame-ig mentem csak, mert a Boulevard Saint-Germain-en van az az óriási, négyemeletes könyvesbolt, ahová a spanyol könyvemért mentem.

Újabb értékes felfedezés ez a hely, annyi jó könyv van, hogy igencsak vissza kellett fognom magamat, hogy ne csapjon át a dolog nagybevásárlásba, de idővel majd biztosan visszamegyek kincset keresni.

Kiérve lesétáltam a Szajna-partig, ahol a Quai des Grands Augustins-en mentem tovább a Louvre felé.
A reggeli fényben varázslatosnak tűnt a látvány. A Notre Dame tornyai, a távolban pedig a Louvre épületének kontrasztja nyújtották a tájékozódási pontokat.

Mélyeket sóhajtottam a friss levegőből és ismét hagytam, hogy a látvány magával ragadjon. Szoknyában és az új cipőmben a pillanat örömétől megkönnyebülten haladtam utamon az étterem felé és azt a 20 percnyi időt, ami rendelkezésemre állt, hogy beérjek, szinte másodpercről másodpercre éltem meg.

Picit kiléptem az idő kereteiből- belefeledkeztem az elszáradt levelek csodálásába amint törékeny bronzos csipkeként ékesítik az utcát. Ahogy haladtam előre a Pont des Arts híd felé, egyre kevesebben jöttek velem szembe- és valahogy megint csak a város maradt, benne pedig én.
A hídon leálltam beszélgetni egy művésszel, aki rézszínű drótokból hajlított szobrokat és ékszereket árult.
Nekem is próbált belőle eladni, de mivel érzékeny a bőröm, azt mondtam, átgondolom, mert bármikor visszamehetek. Sőt, szeretnék alkalmat találni arra, hogy visszamehessek. Ugyanoda, ugyanakkor.
De a tegnapi reggel élménye örökké az enyém marad, amit ezentúl bármikor felidézhetek.

Délután és este szintén nem tétlenkedtem- kényszermunkára lettem ítélve a Magyar Intézet által- jó, hát van abban kivetni való, hogy a kollégiumi szobáért cserébe néha ingyen dolgoztatnak?:P

Egy magyar kiállítást kellett őrizni 1945 és '48 közötti festményekből és szobrokból, de 1-2 látogató kivételével meglehetősen tétlenül töltött idő volt, a végére már kezdett volna elfogyni a türelmem, de ekkor zongoraszó törte meg a monoton csendet. Lágy, ringató, a képzeletnek szárnyakat adó dallamokat dallamot hallottam- pont olyat, amit nagyon szeretek, mert megnyit bennem egy kis kaput, amin keresztül rengeteg érzelmet és gondolatot kapok.
Egy ideig nem figyeltem rá, kellemes alapzajnak tűnt. De ahogy egyre elcsigázottaban ültem a székben és a perceket számláltam, hirtelen erősödött a dallam és már nem tudtam nem odafigyelni rá.
A Vasarely Galériával, a múzeum kiállítótermével szemben nyílik az ajtó a koncertteremre.
Annyira megérintett a zene és a zongorista játékának szenvedélye, hogy oda kellett mennem kinyitni az ajtót, hogy megnézzem, ki játszik bent.
Meglepetésemre egy idős, 80 év körüli nénit találtam a zongora mögött, a kottáról leolvastam, hogy Chopin egyik darabját játszotta. Ott maradtam, néztem az arcát, miközben a zenét hallgattam. Megbabonázva álltam az ajtóban, mert lebilincselt a teremből sugárzó szenvedély és életerő.
Íme -gondoltam-, itt a bizonyíték a szellem halhatatlanságára. Hogy egy törékeny test ilyen csodákra képes, ez az energia a matérián túlról, egy kiapadhatatlan forrásból érkezik- újabb nem várt meglepetés, egy kisebb komolyzenei koncert részese voltam.
Ezek után nem csoda, hogy megvártam, míg a próbának vége. A teremből csupán hárman távoztak- 2 fiú és Lívi néni, aki a mesterkurzust rartotta. Rögtön megkérdeztem, hogy mikor hallhatom őt megint játszani és azt mondták, hogy hétfőn lesz a kurzust záró koncert, amit én is megtekinthetek:)
A hétvége nyugalmasan telt- futottam sokat és elmentem halloweenezni egy másik házba, ma azonban sajnos esett az eső, ezért nem csináltam semmi különöset- illetve blogot írtam:)

2009. október 25., vasárnap

Hétvégi hangulat

Ma igyekeztem az egyetlen, szabad napomat kiélvezni- na jó, polgárt tanultam, de azért mégis, zajlanak itt az események, és persze lassan be kell vezetnem a nettó és bruttó tanulási idő fogalmát, mert mindig van valami jobb dolgom...:)
Tegnap például piacozás és egy kis shopping- kényes téma, majd virágnyelven fogalmazok egyik kedves rendszeres olvasóm miatt:D
Lassan két hónapja vagyok kint és ez már kritikus időintervallum, már ami a vásárlási mániámat illeti. Jó, mániának még nem nevezném, de jócskán benne vagyunk már az őszi szezonban, ilyenkor azért kell egy kis gardróbfrissítés- igaz??
Meg hát amióta kiérkeztem ért pár apró baleset, aminek köszönhetően egy-egy pár papucs és cipő, a napszemüvegem és legutóbb az övem került a veszteséglistára. Utóbbinak elég érezhető volt a hiánya, már ami a folyamatosan lecsúszófélben lévő nadrágomat illeti. Sürgető volt hát, akárhogy is nézem, hogy a tettek mezejére lépjek.
Tegnap munka előtt kimentem a piacra a Porte de Clignancourt mellett és szerencsére találtam is övet, mindjárt hármat 3-3 euróért. Igen, azért akadnak itt is olcsó dolgok, ráadásul a minőségük is jó. Másik szerzeményem ugyaninnen egy hosszú fazonú tunika, amit kerek 4 euróért sikerült vennem- egyet lealkudtam, mert nem tudtam felpróbálni, illetve nem volt kedvem beszállni a próbafülkének kinevezett furgonba, lévén, hogy egyedül voltam...
Több dologra is szükségem lett volna, de be kellett mennem az étterembe, ezért némileg már kielégülve visszaindultam:)
Délután viszont éreztem ismét, hogy van még valami, amire rá kell találnom, mert nem élet az élet nélküle- és így is lett, a Bata-nál épp leárazás volt és vettem egy szép pár cipőt:) Tényleg szükségem volt rá, este fel is avattam az egyik szoknyámmal. És vettem még két leggingst, mert azok meg a hosszú fazonú pulcsijaimhoz lesznek majd jók csizmával- remélhetőleg így megállítom a nem túl gazdaságos egy nap-egy harisnya katasztrófahullámot...:)
Este pedig két magyar lánnyal, Annával és Angival beültünk egy bárba beszélgetni a Panthéon mögött. Olyan szép volt Párizs éjjel! A Notre Dame-mal szemben találkoztunk, de az egész sétány nagyon szép fényekben pompázott, tetszett a hangulat, nem voltak túl sokan, szinte most először sétáltam úgy az utcán, hogy nem nyomorogtam egy csomó turista miatt.
A közlekedés nagyon jó, kb. 20 perc alatt haza is értünk még RER-rel (hajnali 1 körül áll le).
Ma pedig -végre 10 óra alvás után- próbáltam vizsgára készülős hangulatot teremteni, ami azért nem nehéz, mert itt sokan vannak kint olyan ösztöndíjakkal, amelyek rendszeres készüléssel és számonkéréssel járnak- én a kis erasmusommal a 'semmittevők' táborát erősítem, de inkább csak papírforma szerint:)
És újabb álmom megvalósításának rögös útjára léptem- ma volt az első spanyol órám:)) Egy chilei srác, Pablo tanít, én pedig őt angolra, úgyhogy nem adtam fel teljesen a 'múltamat':D Ma egyből eljutottam a személyes névmások és pár ige jelen idejű ragozásáig, aztán majd meglátjuk, hogy meddig tart a lelkesedés és persze az idő minderre. A nyelvtan könnyűnek tűnik, de furcsa, hogy mire kezdem megszokni a francia nyelv sajátosságait, itt ismét ki kell ejteni a szóvégeket. Mindegy, meggyőződésem, hogy a magyar nyelv a lehető legjobb alap az idegennyelvek elsajátításához, mert kiejtésben és nyelvtanban is nyitottá tesz a többi nyelv rendszerének és logikájának megértésére.
Az napomat pedig egy kis futással zártam- elég nagy terület áll hozzá rendelkezésre és inspriáló az is, hogy sokan futnak még rajtam kívül, bár én kivárom az estét, amikor nincs senki, csak a csillagok és én:D Lehet, hogy csinálok majd néhány képet a látványról, mert azért aztán tényleg érdemes róni a köröket, hogy gyönyörködhessek benne:)

Szép hetet mindenkinek!

2009. október 13., kedd

Párizs reggel-délben-este

Ennyi, nem tudok betelni vele!

Olyan hihetetlenül szép napokat köszönhetek ennek a városnak mindössze egy hónap leforgása alatt, hogy megpróbálom Veletek is megosztani a különleges pillanatokat a mindennapjaimban.

Az ablakomból gyönyörű, sövénnyel körbekerített parkra látok. Szemben egy másik ház, ugyanis a CIUP-on belül különböző intézmények működetetik az épületeket. Az enyém a Deutsch de la Meurthe nevű épületegyütteshez tartrozik, ami szerintem a legszebb a kollégiumon belül. Nem a legjobban felszerelt, de amire szükségem van, az megvan.

Reggelenként a házból kilépve a parkon sétálok keresztül- jó kezdés ez egy zsúfolt naphoz. Zsúfolt, mert -maximalista lévén- igyekszem a lehető legtöbb dolgot elintézni, hogy maradjon időm felfedezni új helyeket és az itteni emberekkel ismerkedni.

A héten már biciklivel mentem az étterembe, illetve onnan haza- olyan pontok érintésével mint a Bastille, a Notre-Dame, vagy a Palais Royal. És a látványt nem lehet megszokni, szerintem néha az autósok azt gondolják, nem vagyok normális, mert egyfolytában vigyorgok, máskor meg térképpel a kezemben, menet közben igyekszem betájolni a helyes irányt.

Élvezek minden percet, amikor a szabadban vagyok- az idő enyhe, nem fázom, de az ősz jegyeit már fel lehet fedezni a városban. Hullik a gesztenye, amiért szinte még mindig, gyerekkorom óta lehajolok, hogy begyűjtsek néhány szemet; sárgulnak a fák levelei, de a növényzet még túlnyomó részt friss zöld színű; szerintem az éghajlat itt jobban kedvez nekik.

Az emberek kedvesek és közvetlenebbek, mint otthon, és meg kell mondanom, több dícsérettel illetik a női nemet, mint azt egyébként megszoktam:P, de nem tolakodóak, csak véleményt nyilvánítanak- a múzeumban, utcán, étteremben...

Hangsúlyozom, franciául kell beszélni, de ha ez megvan, akkor aztán semmi nem szab határt a beszélgetéseknek.

(restellem, de a fenti bejegyzést még másfél hete írtam)

Tényleg rossz a net, ezért az e-maileken kívül semmi mást nem tudok intézni- csodával határos módon a mai vizsgafelvételt leszámítva, amit Apukámmal karöltve sikeresen megoldottunk, így egy hónap múlva két tárgyból mehetek majd egymást követő napokon (majd kiderül mennyi sikerrel) vizsgázni.

Az internet hiánya mellett családi okok miatt is csökkent a lelkesedésem, otthon is jártam, de olyan rövid időre mentem haza, hogy a legfontosabbakon kívül semmi másra nem jutott időm- ezúton is elnézést, amiért páran csak így tudják meg, de tényleg nem 'nyaralni' mentem.

Itt, Párizsban egyre hidegebb van, én pedig egyre jobban belemerülök a hétköznapi teendőimbe. Az ügyek intézése a francia és az otthoni egyetemen, a munka és a programok az itteni barátokkal teljesen kitöltik már a napjaimat, de szerencsére -még- jut idő mindenre.

Mától elkezdtem a készülést a vizsgákra- novemberben összesen négy vagy öt lesz, mert itt is kell tárgyanként egy 'próbavizsgát' csinálni, ami beleszámít a rendes vizsga eredményébe is, azt pedig nyilván nem kell magyaráznom, hogy egy ilyenre való felkészülés a rendes időt megduplázza, ha nem megháromszorozza, mert francia könyvből tanulok és franciául is kell majd vizsgáznom.

Az egyre növekvő tempó mellett próbáltam magam aktivizálni is. Ellátogattam a Musée Carnavalet-be, ami Párizs történelmét mutatja be. Nagyon szép régi épület, egy egykori hotel ad otthont a tárlatnak tele berendezett szobákkal, festményekkel és egy francia kerttel, ami talán a legvonzóbb, ezért végig azt vártuk, hogy kiérjünk és leülhessünk gyönyörködni benne. Egy magyar lánnyal és az indiai szomszédommal mentem el, aki nem is a szomszédom, csak egyfolytában itt lóg a barátjánál, de végre van egy kis kolis életérzés is, amit évek óta annyira hiányoltam. Jártam még a Notre Dame-ban, de leginkább csak sétálgattam az utcákon, bicikliztem, mert így lehet a legtöbb dolgot felfedezni.

Sok antikvárium és olcsó könyvesbolt is van, ezért a nyelvtudásom csiszolása tényleg csak rajtam múlik- ami azt illeti, már el is kezdtem egy kristályterápiával foglalkozó könyvet olvasni, mert még mindig ez áll közel a szívemhez nem kevés fejtörést okozva, mikor adódik lehetőségem komolyabban ezzel foglalkozni...

De valahogy a hétköznapok már nem olyanok számomra mint régen. Rájöttem hogyan diktáljak olyan tempót, hogy ne nekem kelljen magamat utolérni, és a nagy dolgok helyett a teljesen hétköznapi helyzetekben is képes vagyok a különlegeset észrevenni. Ha megkérdezik milyen volt a napom, a 3-4 teendőm felsorolása mellett sokkal több dolog van, ami ugyan nem kézzelfogható, mégis valódi tartalommal tölti meg az élet materiális kereteit.

Napok óta nem megy ki a fejemből, de kezdem úgy látni az embereket, mint regényhősöket. Annyi karakter és vicces, vagy épp szívet melengető helyzet vesz körül, hogy bőven elég nyitott szemmel járnom és élmények sorában van részem.

A kollégiumon belül sokféle embert látok és ismerek meg; számomra a legcsodálatosabb dolog az a felismerés, hogy az eltérő kulturális háttér, bőrszín, kommunikációs formák és szellemi utak ellenére minden ember szíve ugyanabból a forrásból táplálkozik, ezért mindenkivel van közös kapocs, aminek a megérzéséhez nem feltétlenül kell akárcsak a szánkat is kinyitni. Idő kell ahhoz, hogy ezt az ember észrevegye, de attól a ponttól kezdve minden átértékelődik, mert már nem úgy tekintek másra, hogy jobb vagy rosszabb, helyesebb-e vagy sem, amit tesz, hanem csak egyszerűen más. De erre a válasznak nem szabad értetlenségnek lennie, mert mindenkiben mi magunk is ott vagyunk. Én elfogadtam, hogy a többiek önmagam tükörképét mutatják felém, épp ezért vagyok nyitott az új barátságokra, mert ezzel a saját lelki mélységeimet is alkalmam adódik feltárni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy lehetőségem van ezekre a tapasztalásokra, mert napról-napra új minőséget adnak az életemnek.

Na és a regényhősök- ott vannak mindenhol: a kollégiumi kávézó teraszán a kutyáikkal teadélutánt tartó 50-es nők- kutya az asztal alatt, kutya a széken, kutya a székem lábánál, ők pedig csak élvezik az utolsó vasárnap délutánok egyikét a szabadban a tél beköszönte előtt (az egyik nő a kutyája által szétmarcangolt papírzsebkendő maradványait takaírtja a földről közben az ebét okítva, mintha a gyerekéhez beszélne). Az étteremben az irodákból kiszabaduló hivatalnokok, asszisztensek, ügyvéd(jelölt)ek, akik lélekben még az asztaluk mögött ülve papírokba temetkeznek és annyira zavartak, hogy hebegve, fejüket vakarva választják ki az ételüket egyik kezükben telefonnal, a másikon a karórájukat nézve, hogy mennyi időt lophatak még maguknak és akik miatt persze a legtöbbször kell sztornóznom a pénztárgépen, mert úgy pakolják elém az italokat, desszerteket és salátákat, hogy képtelenség tisztázni a 'tulajdoni viszonyokat':P A koreai fiú a házból forrest gumpos szerelésben, akivel a konyhában szoktam találkozni- legutóbb zsenge, vízcseppektől csillogó parajlevelekkel és fokhagymával a kezében olyan magabiztossággal készítette elő a hozzávalókat, mint egy mesterszakács és kérdésemre, hogy hogyan fogja mindezt a rezsó vagy a mikró segítségével 'megfőzni', lazán elmormolta a receptet, és hirtelen az az érzésem támadt, hogy nem járnék rosszul ha abból kellene vacsoráznom:)

De sorolhatnám még, csak azt már nem lenne, aki elolvassa, mert úgy látom, ez most hosszúra sikerült:))

2009. október 7., szerda

Október

Több, mint egy hónapja ÉLEK Párizsban, ami egyfelől egy hétnek, másfelől fél évnek tűnik.

Egy hétnek, mert a szeretteimmel és a barátaimmal való kapcsolatomon az én oldalamról nem változtat. Minden egyes nap eszembe juttok! A szüleim, nagyszüleim, testvérem, barátaim, angolosaim (akik az előbbi csoport tagjai szintén;)) Nincs élmény, amikor ne arra gondolnék, hogyan, miként tudom ezt Veletek megosztani- ennek jelen esetben csak az internet szab határt, amennyiben épp nincs...

És van, amikor vagy fél évnek érzem az eltelt időt -ennyire látszik, milyen relatív a lélek különböző állapotaiban. Sok dolog történt, az elmúlt egy hét alatt is, itt a kollégiumban. Jártam múzeumban, bicikliztem és teljesen beleszerettem, ismerkedtem, sétáltam, egyszóval próbáltam nyitott szemmel és szívvel járni amerre csak láttam. Fantasztikus felfedezéseket teszek nap mint nap mind a külső, mind a belső világomban- egyre jobban tudom, milyen kihívás mit szolgál.

Történt velem egy szerencsés dolog: kaptam munkát! Egy indiai étteremben a Louvre mellett. Lassan egy hete járok dolgozni-betanulni, de eddig nem írtam meg, mert az elején nyilván semmi nem egyértelmű, mostanra viszont úgy gondolom, egy időre megtaláltam a helyemet- persze, itt is le kellett bontanom a kezdeti előítéleteimet. Egy nagyon kedves magyar lány, Barbara hirdetésén keresztül az Institut Hongrois fórumán bukkantam rá és persze az utolsó pillanatban telefonáltam és mentem be másnap megbeszélésre.

Az indiai tulajdonosok nagyon kedvesek, először nyilván nem azt a képet mutatták, amit megint csak én akartam látni, de ha a szívével igyekszik dönteni az ember, akkor a mérleg egyik oldalára már nem a bőrszín vagy az idegen akcentus, hanem a kedvesség és az emberiesség kerül. Azt is be kell látni, hogy a 'franciák' az alapvető kedvességük mellett viszont mindig megtartják a pár lépés távolságot, egy láthatatlan falat, amit nem tartok lebonthatatlannak, de először nekem kell a nyelvtudásomat tökéletesítenem, hogy beilleszkedjek. Ebben nincsen semmi baj, de szerintem ezt látni kell és akkor nem áltatom magam illuzórikus elképzelésekkel, viszont érhetnek kellemes meglepetések.

Barbarára visszatérve- hihetetlenül aranyos, kis szeretetcsomag lány, pár napig 'kapaszkodhattam' belé örömmel, rengeteget segített, folyamatosan tanácsokkal lát el. Az a vicces, hogy a többi ismerőshöz hasonlóan az ő kedves tekintete is bennem nyit meg kapukat és külön örülök, hogy vele tölthetek-tölthettem pár napot, mert próbáltam átvenni az ő könnyed, pozitív szemléletét, amire nekem is nagy szükségem van. És erre a munkára is szükségem van, bár nem olyan értelemben, mint ahogy az elején gondoltam: a vendégekkel való közvetlenség, a mosolygás a munka végeztével is elkísér, és ez nagyon jó.

Ma délután pedig a Magyar Intézetben volt program; a CIUP-os szobákra nyertes pályázóknak szerveztek ismerkedős bemutatkozó beszélgetést- kötelező jelleggel:) Meglepő volt a jogászok aránya, a mezőny egyharmad részét tette ki (bár én ezzel a jelzővel ritkán azonosítom magam), de gondolom részben a nyelvtanulás és a hozzám hasonló vállalkozó kedv a magyarázat. Szimpatikus embereket ismertem meg, szintén jó pár nevet és szobaszámot gyűjtöttem be, de tanácsként szolgáljon ez annak, aki hasonló ösztöndíjra készül: érdemes az ilyet rögtön az elején tisztázni, mert a sok új arc névvel hamar elillan az ember fejéből, de ha van elérhetőség, akkor később gond nélkül fel lehet venni a kapcsolatot azzal, akivel először is jó volt beszélgetni.

Felhívták a figyelmünket, hogy kinti magyarok és francia családok mentorprogramot szerveznek kiutazó hallgatóknak, azzal a céllal, hogy megismertessék a francia kultúrát, a francia családok életét. Nem tudom pontosan ez milyen lehetőségeket tartogat, de mindenképp érdekes lehet bepillantani egy új, ismeretlen világba, legyen az bármilyen család, magyar vagy francia.

Tettem fel képeket a hétvégémről- a Nuit Balnche egy nagyon szupi program volt, szombat este, ha jól emlékszem. Főleg kortárs kiállításokból és galériák megnyitójából állt- extrém, rendkívüli stílusokkal volt alkalmunk találkozni, amelyekre mondhatnám azt is, hogy jó értelemben sokkolóan hatottak, a bemutatkozó művészek bizony nem kíméltek anyagot, eszközt, járművet na és a közönség szofisztikált ízlésvilágát sem. Rengeteg nagyon emlékezetes dolgot láttam, a számomra legérdekesebbet sajnos nem tudtam megörökíteni, ezért röviden elmesélem: egy rövidfilmet láttam 'Electronic rainbow' címmel, amiben egy üres utcai hirdetőtáblára egy férfi festékszóróval szivárványt fest, majd a kamera ráközelít a szivárványra és ezután montázsokkal úgy mutatja be a színeket, mint egy ismeretterjesztő műsorban az emberi test részeit, a belső szerveket szokás, mindezt szintén ehhez hasonló stílusú zenével aláfestve. Teljesen egyszerű, de számomra zseniális volt, a művészet megelevenedése, kétszer is megnéztem és a körülöttem állók arcán is ugyanezt a felismerést véltem felfedezni, leírhatatlan élmény volt, szinte paradigmatörésnek mondanám.

Másnap a Musée Guimet tárlatát néztem meg Barbarával és egy kanadai lánnyal, Anne-Marie-val, akivel remélem, lesz még alkalmam találkozni. Hazafelé vélib-bel, kölcsönözhető kerékpárral mentünk- először picit hezitálva mondtam rá igent, hiszen még otthon, Pesten sem bicikliztem. Viszont hamar belejöttem és élveztem, hogy mindent láttam a városból, nem metróval, a föld alatt közlekedtem. Rengeteg helyen, szinte minden fontosabb ponton van megálló, ahol le lehet tenni a biciklit, ezért eldöntöttem, hogy veszek éves bérletet, és ezzel fogok járni a városban. Egyébként nincsenek is nagy távolságok a kerületek között, inkább a külvárosi részek, és az egyetem esnek távolabb, ezért ott metrózni kell.

2009. október 2., péntek

Bonne nuit!

Hajnali fél 1, annyira megörültem, hogy van net, nem bírtam letenni a laptopot:)

Az első benyomások az új, immár végleges szállásról: a falon keresztül indiai zene, nevetés és a padlón guruló sörösüvegek hangja hallatszik át, a konyhából párolt rizs illata kavarog a levegőben- ezen most ki kéne akadni, de ennél megkönnyebbültebben régen éreztem már magam. Van társaságom, a kihalt folyosó lassan megtelik élettel, ahogy figyelek, kezdem észrevenni magam körül az embereket, de ennyire még talán soha nem éleztem ki minden érzékemet arra, hogy megismerjem a környezetemben lévőket.

A tegnapi nap nem várt 'krízist' tartogatott a számomra. Beköltöztem a CIUP-ba, nagyon szép környezetbe tele parkokkal és hangulatos épületekkel egy meglehetősen kozmopolitának mondható városrészben. A külsőségek mellett azonban szembesülnöm kellett azzal, hogy a dolgok a valóságban ismét máshogy alakulnak, mint ahogy azt a 'kis világomban' el szoktam képzelni.

Azt hittem, egy pezsgő közegbe csöppenek majd klubhelyiséggel, fotelekkel, tele fiatallal, akik majd nyomban maguk közé fogadnak és azután közösen főzőcskézünk és csevegünk a lépcsőfordulóban- utóbbiban volt már részem, életem eddigi legjobb éve során a Zrínyi-koliban-, de be kellett látnom, hogy nem várhatom el, hogy minden az én elképzeléseim szerint alakuljon- amelyek elég naivak helyenként...

Tegnap ezért elveszettnek éreztem magam, a házban sehol egy árva lélek és a parkban idejüket töltő baráti társaságok is már összeszokott bandáknak tűntek. Alig bírtam aludni, lepergett előttem az egész év ahogyan magányosan ülök a szobámban, csöndben, internet nélkül, "de legalább tanulásra jut időm", gondoltam. Régóta észrevettem, hogy a körülöttem lévő környezet a saját lelkiállapotom letükröződése, és valóban, a két bőrönd kiterítve, egymásra omló ruhákkal, cipőkkel és könyvekkel nem akaródzott a helyére kerülni- nem is bírtam kipakolni, de közben tudtam, hogy idővel minden megoldódik, ezen csak gyorsít az, ha alkalmazkodom a helyzetekhez.

Megfogadtam -sokadszorra-, hogy nem agyalok annyit, összeállítottam fejben a mai programomat és erősen fohászkodtam, hogy reggel higgadtabban tudom elkezdeni a berendezkedést.

Ma felkelés után felkerekedtem kisebb raktárnyi tisztító- és mosószerért; elvileg háromnaponta takarítanak a szobákban, de egy kis törölgetéssel és a polcok lemosásával egészen látványos változást tudtam produkálni:) Mosószert pedig a mosodához vettem- nagyon szimpi, alagsori helyiség, pénzbedobós rendszerű, de legalább új gépekkel...

A jelenlegi berendezettségi állapot 80%, az apróságok kicsomagolása idegesít, majd használat közben kialakul:P, addig a kartondobozomban tárolom őket:D

Azt is eldöntöttem, hogy erőt veszek magamon és átveszem a kezdeményezést, hogy ismerősöket, barátokat szerezzek. Erre az első kísérletet délben tettem, amikor az étteremben leültem egy leányzó asztalához, de látva, milyen kiéhezve ette a pizzáját, nem mertem zavarni...:P

Délután-este azonban külön mutatványszámba megy, ahogy az emberek az épületek előtt keringenek kezükben a laptopjaikal egy kósza jelet keresve, így volt alkalmam segítséget kérni és beszélgetni is, ami folytatódott a szomszédaimmal, akik indiaiak- innen a zene és a párolt rizs, és akik kezdetnek picit fura, de vicces társaságot nyújtanak.

És a közel egyórás beszélgetés után a gép elé leülve újabb meglepetés várt, egy üzenet az egyik német lánytól -az egyetemi erasmusos csoportból, akiket megpróbáltam facebookon verbuválni, mivel nem szerveztek számunkra közös programot-, hogy találkozzunk a városban éjjel a Nuit Blanche-on (komment később), vele és a többiekkel. Azt hiszem, a 'Secret' című könyvet lassan fölöslegessé válik elolvasnom:P

2009. szeptember 24., csütörtök

Musée d'Orsay

Egész jó érzékem van a múzeumlátogatásokat olyan időpontokra időzíteni, amikor picit kezdenék elszomorodni a 'megoldhatatlannak' tűnő problémák láttán.

A szerdai nap is a szokásosnak mondható érzelmi válsággal indult. A tudat, hogy idegen országban vagyok egyedül, család és barátok nélkül (-ami azért már nem teljesen igaz) néha a leghétköznapibb helyzetekben is el tud bizonytalanítani.

//Furcsa a világ egyik legnagyobb városában úgy élni, hogy tudom, két bőröndben elfér mindenem. Mégis, alkalmazkodom a helyzethez, megszoktam a metrót, otthonosan mozgok az utcákon, minden újdonság megszokottá válik egyik napról a másikra. Nincs már benne új, szépségek vannak, de egyre jobban visszatérnek a hétköznapi kérdések. Mikor mit tanuljak? Keressek-e munkát és ha igen, hol?//
Hm, kb. ilyen, amikor 'eltörik a mécses', tegnapelőtt is ez történt, ezért az egyórás út a múzeumig 10 percnek tűnt, elmosódott a táj, az emberek, megállók...- csak akkor ocsúdtam fel, amikor megérkeztünk.

A főcsarnokba belépve azonban minden kezdett átértékelődni. Körülöttem márvány szobrok, gyönyörű festmények úsztak az üveges boltozaton át leereszkedő délelőtti napfényben. Az épület egykor pályaudvarként funkcionált, innen a hihetetlenül magas belső tér, amely nem szab határt a képzeletnek.

Az impresszionisták gyűjteménye ismét levett a lábamról- de ahol külön-külön terem jut Monet, Manet, Van Gogh és Toulouse-Lautrec műveinek, ott az ember rendesen elfelejt maga körül mindent és csak arra törekszik, hogy minél többet magával vigyen a szépségből, amit lát.
Belefeledkeztem a színekbe- ezek a képek tényleg olyan érzelmi állapotba tudnak hozni, ami felér egy terápiával. Lenyűgöző élmény az előtt a kép előtt állni, melyet az az ember festett, akit gyerekkorom óta csodálok a művészetéért, akinek ugyanazon képét lemásolva tanulgattam festeni otthon. Elvesztem az ecsetvonások közti tér végtelenségében- közelebb hajolva látható, hogy nincsenek kontúrok, csak egymáshoz viszonyuló színek, olyan csodálatosan élő színek, melyek azt a hangulatot kölcsönzik a képeknek, mintha aznap délelőtt készültek volna.
Talán azért is különleges ezeket a festményeket Párizsban látni, mert itt a képek témájául szolgáló helyszínek is megtalálhatók. Onnan, ahol most lakom a Saint-Lazare pályaudvaron keresztül érek a belvárosba. Számos ismert tájkép készült a közeli Argenteuil-ben vagy Auvres-ban, a Montmartre-ról nem is beszélve. A hasonló témájú képek nagyon jó alkalmat adtak rá, hogy lássam, ugyanazon táj hogyan jelenik meg különböző művészek vásznain. Na és Lautrec, kétségtelen, hogy kevés festő tud(ott) rajta kívül három ecsetvonásból valóságos jellemrajzokat alkotni, ami a portrékat illeti.

A tegnapi nap is különleges volt, mert elmentem a Cité Universitaire-be -jövő héttől itt lakom majd- körülnézni. Azt kell mondanom, leesett az állam, olyan gyönyörű és hangulatos! A ’harry potter’ (vagy Lillám szavaival élve ’old school’)-stílus gondolom elég meggyőzően hangzik. Mindenhol külföldiek, az angol a prioritást élvező nyelv, tele van sportpályával és még egy szuper étterem is van diákokra szabott áron.

Kedvem lett volna tovább időzni, de el kellett mennem a Gallienire az (első) csomagomért! A szüleim felpakoltak mindent, amiből az elmúlt hetekben kifogytam, és kaptam könyveket, amiket már alig vártam, tekintve, hogy továbbra is napi 25-30 megállót utazom oda-vissza az egyetemre menet… Oh és egy kis hazai almát, ami kritikussá növelte a pakk súlyát, úgyhogy alaposan megszenvedtem érte, mire kibonthattam.

Nagyon örültem az apróságoknak, azóta észrevettem, hogy kincsesládaként tekintek rá, melynek mélyén sok hasznos dolog lapul és bármikor nyúlok bele, mindig más akad a kezembe:D
Ma a sport volt a nap jelszava, délután elmentünk egy újonnan épült uszodába és leesett az állam, olyan színvonalú konditerem és szaunák voltak a medencék mellett, mindez 2,5 euróért diákoknak! Sikerült jólesően kifárasztanom magam az úszással, így picit megint szebbnek tűnt a világ, mint azelőtt:D

A hétvégére városnézést tervezek, és járni fogom az éttermeket állás ügyben, egy kis pozitív megerősítést szívesen fogadok gondolatban!:))

Képek: http://www.facebook.com/album.php?aid=324382&id=665435121&l=b67c9e106c

2009. szeptember 20., vasárnap

Ilyen is van...

A hét utolsó napjai és a hévége leginkább belső történéseket tartogattak a számomra.

Ez mostanában egyébként is gyakori, rengeteg inger, élmény ér, de az itteni kultúrához érzelmileg is alkalmazkodni kell, hiszen a belső világomat a környezet is maghatározza.

Ennek kibontakoztatására ezért most épp David Bowie-t hallgatok és Radnóti verseket olvasgatok- bizarr párosítás, de hangulatot teremt:)

Folyamatosan érnek megpróbáló helyzetek, legutóbb csütörtökön, amikor is, mondhatnám, tragikus volt minden. Letört cipősaroktól az egyetemen a tehetetlenségtől folytogató sírógörcsig történt minden, ennek tetejébe még egy találkozót is lekéstem, illetve elkerültem- szökőévente egyszer hagyom otthon a telefonomat, nos ez is aznap következett be.

Mit is lehet erre mondani- kiakasztó élményekben volt részem, de próbáltam úrrá lenni rajtuk.

Úgy éreztem, próbára van téve a türelmem, így azért sem engedtem a haragnak, próbáltam mindent megoldani- az erasmusos találkozóra ugyan késve érkeztem, de a körbeadott szóróanyagra begyűjtöttem néhány nevet elérhetőséggel, remélve, hogy talán vannak nálam felkészültebb emberek és útbaigazítanak.
A cipősarkon nem lehetett segíteni, de 10 euroért vettem egy fekete balerinacipőt- úgy láttam, még idén is divat…

Szegény Anne-Calire és a találkozás a Concorde-on, nos az sem volt mentes izgalmaktól. Nem volt nálam a telefon és esélyem sem volt egy, a Hősök terénél kb. 4x nagyobb téren megtalálnom őt. Nagyon elszomorodtam, végre, mikor már egy embert sikerült találnom, aki szívesen eljön velem sétálni és elviseli a rettenetes, agyontördelt akcentusomat, elvesztettem a tömegben- azon gondolkodtam, vajon mennyire akadhatott ki ezen, és bevallom, fogalmam sem volt, mert rettentően bosszantó helyzet volt, az tény.

Végül egy kósza ötlettől vezérelten hazafelé bementem a helyi pékségbe és vettem neki egy sütit- nagyon szép, eprekkel kirakott, olyan csajos nyalánkságot. És sikerült megtalálnom a lakásukat- múltkor, még a sörözés után kísértük őt haza a nővérével és sikerült visszatalálnom, majd körbecsengetve, végül a harmadik emeleten ő nyitott nekem ajtót.
Hihetetlen, de ez mind egy napba sűrítve azért sok volt.

Itthon az ágyon megtaláltam a telefont és az mp3 lejátszómat, amit nyomban el is kezdtem hallgatni megrendült lelki békém helyrebillentése céljából- a kedvenc számaim vannak rajta, sok nehéz pillanaton átsegítettek már, ekkor is...

Pénteken szintén egyetem volt a program délelőtt, itt találkoztam Louizával, egyik erasmusos diákommal, és nagyon jó érzéssel töltött el, hogy ő is ugyanígy örült nekem- egy kis beszélgetés után ki-ki ment ügyet intézni- péntek lévén nem sok sikerrel.

A hétvégét itthon, nyugisan töltöttük, sétáltunk a közeli erdőben, futottam a fiúkkal, olvastam, írogattam jegyzeteket spontán megrohanó érzelmeimről és kísérletet tettünk bulizásra, ami nem igazán jött össze, de legalább gazdagabb lettem két éjszakai városnézéssel (Eiffel-torony kivilágítva, Concorde, Bastille, meg minden:)).

Jött egy vendég is, ahol tudtam, besegítettem a készülődésben, igyekszem ellesni a jó ötleteket a konyhában:) Újabb érdekes előételt ismertem meg- grépfrút húsa tonhallal és majonézes szósszal keverve; enyhén fanyar íze van, de finom! Majd írok le recepteket, hátha érdekel valakit:)

Nos, ilyenek is történnek a jó dolgok mellett, de jól vagyok, végül is így, megpróbáltatásokkal teljes minden:)

2009. szeptember 16., szerda

Chateau d'Auvers

A mai délután 'csajos' kirándulásra sikerült; Beatrice és sógornője, Sonia elvittek engem és újdonsült barátnőmet, Anne-Clairet a közeli Auvers-be.

A város Párizs mellett, északon található, az impresszionista festők egyik kedvelt vidéki kirándulóhelye volt egykor.

Fő látványossága a kastély, mely a 17. század elején épült. Jellegzetes letisztult stílus jellemzi- Jane Austen rajongóként 90%-ban megtestesíti a könyvek által idézett hangulatot- rendezett kert és sétány veszi körül, a táj és a körülötte elterülő város alkalmas könnyű sétákra, és a mai időjárás is az angliai záporokkal gazdag éghajlatra emlékeztetett.

Sokszor eszembe jut egy-egy sétálós jelenet az Austen-filmekből, és Párizs mellett sok erre alkalmas hely található kastélyokkal. Sikerült hozzájutnom egy prospektushoz a közeli vidéki kúriákról, pontos információval, hogyan lehet hozzájuk eljutni- a mai látogatás után ezt kincsként fogom őrizni, mert eldöntöttem, hogy egy-egy szabad napomat erre fogom felhasználni:)

A kastélyon belül múzeum is található, melynek színvonala kiemelkedő és nagyon szórakoztató élménnyé tette az ottlétünket- színes kivetítők, kellemes korabeli zene és a külföldiek számára több nyelven is rendelkezésre álló audio idegenvezető segítették a tájékozódást.

A kiállítás fő vonala az impresszionista festők bemutatása volt- jobb helyre nem is hozhattak volna. Megsokszoroztam a figyelmemet, hiszen odavagyok mindenért, ami velük kapcsolatos, észrevettem, hogy egyenesen vadászom rájuk- hol lakott Lautrec, Van Gogh, Monet, hol találok Caillebotte-gyűjteményt és még sorolhatnám.

Azonban még így is, hogy sokat olvastam már róluk, sikerült jobban megértenem művészetük lényegét. Rájöttem, azért szeretem az impresszionistákat, mert határvonalat képeznek a klasszikus és a modern festészet között. Monet vagy Renoir képei még magukban hordozzák a klasszikus vonalvezetést és színhasználatot, de az ecsetkezelésük már korukban is egyedülállónak számított. Ők annak a festőgenerációnak a tagjai, akiknek a kezdetekkor meg kellett vívniuk a maguk harcát az akkori festőiskolák mestereivel. Az impresszionisták azok, akik elsőként nem azt festették meg, és nem úgy, ami és ahogy a világban létezett, hanem ahogy azt ők saját személyiségük szűrőjén keresztül érzékelték.

Lázadásnak tekinthető ez az ezt megelőző festészethez képest, számomra ők már többek a 'mestereknél', akik megrendelésre élethű portrékat készítettek; náluk már megjelenik a képeken a művész maga, aki mindeddig a háttérben maradt- és valóban, életmódjuk is ezt tükrözte.

Az addig egységes világkép náluk megtörik, mint ahogy a valóságot sem határozott ecsetvonásokkal, hanem apró pontozással, vonalakkal ragadják meg jelezve az ekkor útjára induló felfogást, miszerint a világnak nem csak egy arca van csupán, a teljes megismerés lehetetlen, legfeljebb az érzékelés megváltozásával juthatunk közelebb a valósághoz.

Tőlük elindulva érthető meg (számomra) a modern festészet is: művészetüket az alkotók nem adják készen, a közönség számára közérthető formában, hanem elvárják a befogadó részéről is megjelenő gondolkodást- egyre inkább bizonyos rétegekhez szólnak.

Képek: http://www.facebook.com/album.php?aid=320004&id=665435121&l=4153b89d41

2009. szeptember 15., kedd

Sacre Coeur

A Montmartre tetején elhelyezkedő Sacre Coeur az Eiffel-toronyhoz hasonlóan a város egyik éke, rengeteg helyről, nagy távolságból is látható és felismerhető, köszönhetően jellegzetes formájú kupolájának. A fehér kőnek köszönhetően, melyből épült, nagyon tiszta, valóban emelkedett hangulatot áraszt magából.

Napok óta terveztem, hogy elmegyek és megnézem, nos ez ma történt meg. Bent nem lehetett fényképezni, ezért csak leültem és hagytam, hogy megérintsen a látvány.


Ezeket a sorokat ott írtam:

'A Sacre Coeur-höz érve úgy éreztem, megtaláltam egy kis darabot abból, amit keresek.

Gyönyörű fehér kőből épült, a tisztaság megtestesítője itt, egy olyan negyed csúcsán áll, ahol korábban az ember elmerült a sűrű anyagban.

Művészek, egytől egyig, még Lautrec is, itt hagyták lelkük egy részét cserébe egy kis ihletért és szórakozásért, ami aztán egy rövid ideig hajtotta őket, míg végül ismét a mámorító örömforrások után kaptak, mintha a tenger mélyéről törnének a felszínre levegőért az utolsó pillanatban.

Mára ebből csak a bohém élet nyomai maradtak, melyek a turistáknak kedves látványosságot jelentenek.

Itt, a Sacre Coeur tövénél azonban roppant kellemes hangulat fogadott. Egy utcai hegedűs játszott andalító zenét miközben egy zsonglőr adta elő szokásos mutatványát a lépcsőkön megpihenőknek.

Megálltam a templom előtt és a szemem elé tárult Párizs, a távolban a Notre-Dame-mal, a Panthéonnal, a Palais Royal-lal és még sok más gyönyörű hellyel.

"Hát itt vagyok ismét"- gondoltam; nagyon meghatott a látvány, mert ide, a Montmartra érve az a mélységes érzés fogott el, hogy nem először járok e helyen.

Nincs e sorok mögött mesterkélt pátosz, egyszerűen csak leírom, amit a lelkem legmélyén érzek még itt és most is.

Az otthontól való elszakadás nehézségein csak az a tudat enyhíthet, hogy tudom, tartogat számomra ez a város valamit, amit meg kell élnem, hogy aztán más emberként folytassam az utamat a világban.

Mostanság sokkal jobban érzem, hogy láthatatlan erők segítenek át a nehéz helyzeteken is. Az időjárás-változás és a magamra utaltság sokszor kezdene levenni a lábamról, megtörni a lelkesedésemet, de ekkor mindig történik valami, találkozom valakivel, aki jobb kedvre derít, ezért bizalommal tölt el, hogy e napok során bármikor megtörténhetnek ezek az apró csodák újból és újból.

Ezért azt is mondhatnám, hogy készen állok- kezemben fényképezőgéppel, nyitott szívvel arra, hogy mindezt befogadjam, amennyire tőlem telik.

Itt, Párizsban lehetőség van mindenre. Az emberek nagyon nyitottak és szívélyesek, minden helyzetben teljes figyelemmel próbálnak segíteni, bármi legyen is a kérésem.

Úgy érzem, ezek az első leckék. Megtanulni kérni és elfogadni. Egyszerűnek hangzik, de eddig mindig törekedtem arra, hogy egyedül, önállóan megálljak a lábamon, bárhol is legyek.

Kiutazásom első napjától fogva viszont kapok, igen sokat, amit legalább oly méltó módon kell elfogadnom, mint ahogy adják.

És kérek is, segítségre szorulok, mert olyan nyelvet használva kell itt élnem, amely számomra még nem teljesen megismert, így mindennap picit megtöri az önbizalmamat, ha nehézségekbe ütközik valaminek a kifejezése.

Egy másik fontos dolog a nyitottság. Otthon mindig azt hajtogattam, hogy a magyar emberek barátságtalanok és pesszimisták; úgy érztem, sok kapu zárva állt előttem, vezessen az pozícióhoz, lehetőségekhez vagy mások szívéhez. Talán ez így is volt, azonban itt kénytelen vagyok azzal is szembesülni, hogy én magam is bezárkózom a saját világomba, ezért bárhol legyek, nekem is nyitnom kell a külvilág felé.

Lehet, hogy a kívülálló számára mindezen dolgok tisztán láthatóak, azonban más az, amikor az ember magával kapcsolatban tapasztal hasonlót.

A legnagyobb fejlődést mindig az önkéntes felismerés hozza.'

"Á la fac"

Túl vagyok az első előadáson- meglepően érthető volt minden, ehhez az is hozzájárult, hogy olyan tárgyakat választottam, melyeket otthon már teljesítettem.
A mai jogtörténet volt- az azért szíven ütött, hogy az otthoni egy éves római jog kurzushoz képest erre mindössze egy óra jutott és már a Code civilnél tartottunk. Remélem, ez csak bevezető óra volt, mert van néhány dolog, amit jobban ki kellene fejteni, legalább olyanról lenne szó, amit már tanultam:)
Az egyetem után ismét a nyakamba vettem a várost, erről írok másik bejegyzést, rengeteg élményben volt részem. A Montmartra esett a választásom, de ide más célból is mennem kellett- jelentkeztem egy felszolgálói állásra a Café des 2 Moulins-ba. Vittem cv-t, motivációs levelet, ahogy kell, majd kiderül mi lesz belőle, mert a tulajdonos dönt, én csak a kávézó vezetőjével beszéltem.
Ezután sikerült megtalálnom a művésznegyedet, tele galériákkal, utcai festőkkel.
Én is meg lettem örökítve- hiába, ide is betört a direkt marketing, igaz, mondtam szegény művész úrnak, hogy nem kívánok magamról portrét készíttetni, de azt mondta, nem baj, szimpi vagyok neki, csak 10 percet kért. Jó, gondoltam, tartom magam a fogadalomhoz, hogy nem mondok nemet semmire, aztán mégis kellett, mert ezt a kis időt arra használta fel, hogy győzködjön, álljak neki modellt- "nem baj, ha aktot nem akarok, ruhában is jó"... De a rajzot látva nem győzött meg, az ehhez való alapvető hozzáállásomról nem is beszélve. Azért azt megígértem, ha meggondolnám magam, mindenképp megkeresném (...):P
Elmentem még a Sacre Coeur-höz is, de sok látnivaló maradt- a Musée de Montmartre, és Dalí műveiből is van egy tárlat a közelben.
Ez eddig a kedvenc helyem, ehhez nem férhet kétség!

2009. szeptember 12., szombat

Montmartre

... a teljesség igénye nélkül- nagyon hangulatos környék, Párizs északi részén terül el, igazi gyöngyszem! Eddig talán itt tetszett a legjobban a hangulat, mozgalmas, de nem zsúfolt, tökéletes:D
Nem jutott időm mindenre, a közelben van a Sacre Coeur is, szerintem jövő héten visszamegyek:)

Egyébként munkát kerestem eredetileg, egy, a párizsi diákoknak állást közvetítő honlapon láttam, hogy a Café des 2 Moulins (Amelie csodálatos élete;)) felszolgálót vesz fel- persze amatőr vagyok, nem vittem önéletrajzot. Illetve eszembe jutott, csak még nem vitt rá a lélek, hogy franciául is leírjam, mi motivál arra, hogy felszolgáljak:D

Készítettem képeket, a temető ne riasszon el senkit, ez a Cimetière de Montmartre, nagyon szép és szerintem ez is hozzátartozik egy ország kultúrájához. Érdekes volt, nyugodt, de mégis van hangulata- a különleges sírhelyek számomra a franciákról eddig kialakított képet gazdagítják- nem hivalkodó, de nagyszerű, tiszteleg az elmúlás előtt, de érződik benne a magasztos stílus, az élet szeretete egészen a halálig, és annak pillanatában is.

Az ember eltűnődik, minek ekkora kripták, de számomra az elhúnyt tiszteletét és életműve dicsőítését testesítik meg.

Persze, a sírok többsége egy más korban épült, ma már a hozzáállás kezd megváltozni, és egyre többen látják be, hogy az épületeknél és a materialitásnál sokkal fontosabb a lélek épsége.

2009. szeptember 11., péntek

Voilà

Ma jártam az egyetemen- lassan körvonalazódnak az órák, egyébként a suli jövő héten kezdődik.
Felvetődött pár napja, hogy master kurzust is csinálhatnék, de egy kis pontosítás után kiderült, hogy mégsem- így marad kb. 2-3 általam megválasztható óra.

Nem baj, dolgozni fogok, az otthoni túlterheltségem hiányzik, nem bírok ülni a fenekemen:)

Délután sétáltam a városban, elmentem az Eiffel-toronyhoz is, nagyon hangulatos volt, rengeteg turistával. Azonban engem jobban vonzanak azok a helyek, ahol nincsenek sokan, ahol a párizsi hangulat jobban érvényesül- ezt keresem folyamatosan:)

Sok dolog, amit először látok, egyáltalán nem tűnik újnak- bár ez talán amiatt van, hogy lélekben már nagyon is régóta itt voltam; annyiszor elképzeltem már, hogy milyen lesz, hogy nem is állt távol a valóságtól:)

A lényeg azonban a részletekben rejlik, rengeteg apró dolog van, ami egyedivé teszi a várost, de azokat látni kell. A sok film, könyv és újságcikk látszólag mindenki számára átélhetővé teszi Párizst- szerintem sokat el is vesz az intimitásából, mert előre tudja az ember, hogy mit hol talál, mi hogy néz ki, mielőtt még ott járt volna. Ezért ha lehet, még nagyobb figyelemmel és kíváncsisággal fogok ezután szemlélődni, mert rájöttem, hogy a tipikus turistalátványosságok nem elégítenek ki, ez bárki számára hozzáférhető.

Ismerkedni kell a helyiekkel- ami nem is nehéz, mert mindenki nagyon aranyos és segítőkész, nem igaz, hogy barátságtalanok, bár tény, hogy franciául kérdezek, ha kell:)

A metró aluljárókban sok programról lehet tájékozódni- a színházakban csomó jó darab megy, az egyikben Christian Clavier is játszik:)

Szép hétvégét mindenkinek, puszi!

2009. szeptember 10., csütörtök

La moule

Igen, ez megér egy külön bejegyzést- először ettem kagylót!
Azelőtt teljesen komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy semmi ilyenhez még csak hozzá sem fogok érni, de a szükség törvényt bont- jobban mondva az illem:)
Na meg persze nehéz elmagyarázni, hogy nem eszem húst, csak halat néha, de lám nem kell ahhoz jogásznak lenni, hogy a 'hal' fogalmát analógiával a kagylóra, rákra és csigára is ráhúzzák vendéglátóim- utóbbit szerencsére még nem kellett kóstolnom, az már mindennek a netovábbja, gyomorilag még nem állok készen:P
Beatrice mutatta egyik nap, hogy kagylót, rákot meg Szent Jakab-kagylót vett és majd abból lesz vacsi- elég pöszén néztem rájuk, reméltem, az még odébb lesz, de este, amikor lementem a konyhába, és elkezdte mondani, hogy mit főz vacsira, megütötte a fülemet a 'moule' szó- tudtam, hogy ismerem ezt a kifejezést és kezdett derengeni a jelentése, de egyből egyértelművé vált, amikor felemelte az edény fedelét... Oh la la, akkor most elképzeljük, hogy valami mást eszünk, nem egy, a héjától általunk megfosztott állatot... Azért nem volt vészes, de magamtól nem vinne rá a lélek.
Ha már ételekről esik szó- jó dolgokat láttam a boltokban, más országok konyháiból sokat átvesznek a franciák. Bizonyos értelemben számomra kánaán- nagy kultusza van a salátának és gyümölcsöknek, mindenhol szép frissek kaphatók-, viszont a szárazáru elég vegyes, minden tele van cukorral vagy sóval, ami nem túl egészséges, elég nehezen találni mesterséges ízektől mentes termékeket- vagy az is lehet, hogy csak én nem találtam még meg, mert óriási a választék, nem tudom, hogy csinálják, de kb. ugyanakkora területen, mint otthon, 5x többféle élelmiszerből lehet választani.
És igen, a sajtok- hát az össze sem hasonlítható az otthonival, isteni mindegyik, de máshogy is viszonyulnak hozzá. A családban, ahol átmenetileg lakom, tényleg az étkezés végén desszert helyett csak csipegetnek belőle- no meg én is:), de 1-2 apró falat mindegyikből teljesen kiüti az embert, annyira intenzív az íze.
És a slusszpoén a végére: az Evian az egyik legolcsóbb víz, ma 1,5 litert kb. anniyért vettem, mint a Naturaqua- nem is értem:P

A Louvre- első felvonás

Az egyetemen még nem kezdődtek el az órák -talán jövő hét végén vagy azután- és már kezdtem unatkozni, amikor eszembe jutott: 'hé, Párizsban vagyok, ott nem unatkozhat az ember!', ezért a legkézenfekvőbb megoldásként elmentem a Louvre-ba.

Amúgy is benne van a top5 látnivalóban, bár eleve úgy tervezem, hogy visszamegyek többször, mert esély sincs arra, hogy 1-2 nap alatt végigjárjam (itt megjegyzem, 25 év alatt ingyenes a belépő:D). És mivel most az érdekelt legjobban, az egyiptomi szekcióval kezdtem:) Aki azt gondolja, hogy a Szépművészeti Múzeum hasonló gyűjteménye kielégíti ezen irányú érdeklődését, jelentem, téved; óriási a tárlat, tele hétköznapi használati tárgyakkal! Lehet, hogy csak én voltam vele így, de amikor a törit tanultam, mindig érdekelt, hogyan éltek valójában az emberek, mert az ugye nem merül ki a piramisépítésben:P

Bevallom, sokkal kezdetlegesebbnek képzeltem, mint ahogy valójában volt- gyönyörű ékszerek, tisztára csiszolt réz tükrök és bútorok, használati tárgyak gazdagítják a tárlatot. Akinek van hozzá türelme, nézze meg a képeket, feltöltöttem, de nem tudom mennyire adja vissza a hangulatot. Van azonban néhány szobor- szfinxeket és isteneket ábrázoló- amelyeknek valódi kisugárzása van és tekintélyt parancsoló légkör lengi őket körbe. Ezeket a tárgyakat látva sokan joggal érezhetik ezt a távoli kultúrát nagyon is közelinek magukhoz- ez pedig biztosan nem véletlen:)

A Louvre után sétálgattam még a városban- vannak már ismerős helyek, sok nevezetesség esik egymáshoz közel, metró nélkül is hamar el lehet hozzájuk sétálni. Térkép nélkül is könnyű tájékozódni, bár nekem kezdettől fogva nagyon áttekinthetőnek és ismerősnek tűnik minden. A hangulat hasonlít sok európai városéhoz, Budapestéhez is- picit össze is zavar, mert úgy sétálgatok mint otthon, pedig elvileg minden új és számomra felfedezésre vár:)

p.s.: azt hiszem, sikerült beállítanom a kommenteket, szabad a vásár:P
+: megkaptam a szállást a CIUP-ban, szupi helyen, a Deutsch de la Meurthe házban fogok lakni, íme:http://www.ciup.fr/deutsch_de_la_meurthe.htm#497

2009. szeptember 7., hétfő

Motorral a városba...

Remegő lábakkal indult a mai reggel...

Az úgy volt, hogy eldöntöttem, felkerekedek és meglátogatom párizsi honfitársaimat a Magyar Intézetben, avagy érdeklődöm, mi hír szállásügyben. A probléma még mindig nem megoldott, ezért oda akartam menni és beszélni valakivel, aki tud segíteni, esetleg akinél lehet könyörögni- de még ez is naiv elgondolásnak bizonyult... Tegnap megkérdeztem a fiúkat, hogyan lehet oda tömegközlekedéssel eljutni- a válasz: 'demain', vagyis holnap, ma pedig arra jutottak, hogy Johann elvisz, aztán majd ott elmagyarázza, hogyan találok vissza. Ok, elkészültem- szűk fekete naci, top, beszárított haj, hátha az összkép még meggyőzőbbé teszi majd a szomorú, esdeklő tekintetemet, az emeletről leérve viszont Johann épp két motoros sisakot dobott le az asztalra és a jelek szerint nem volt rá más jelentkező rajtam kívül.

Nyeltem egy nagyot, igyekeztem nem szerencsétlennek tűnni -nem sok sikerrel-, Johann egyből kiszúrta, hogy papucsban akarok menni és szólt, hogy az nem lesz jó... Na ekkor végképp szétestem, szó szerint, sikerült elakadnom a lépcsőben:P

Az udvarra érve ott várt a motor -fanatikusoknak üzenem, nem néztem meg, milyen típus, egyszerre agyaltam azon, hogy nem fogok-e leesni róla, hogyan húzzam a sisakot a fejemre és nyugtáztam, hogy a reggeli hajgöndörítés e művelet folytán teljesen értelmét vesztette...

Nehezítésnek megkaptam a hátamra Johann hátizsákját, amibe beletettük az 5kg átlagsúlyú kézitáskámat és egy fekete bőr mocis kabátot kesztyűvel:)) Elindultunk. A sebességünk hamar felkúszott 110re, majd 140re, de ezt egy ideig észre sem vettem, csak amikor a négysávos autópályán rápillantottam a kilóméter órára. Kb. 10 percig halálfélelmem volt, de utána már élveztem, főleg, amikor megérkeztünk Párizsba- az autópályáról egyenesen a Diadalívhez érkeztünk, onnan végigmentünk a Champs Élysées-n- ez felért egy sűrített városnézéssel, bár azt nem gondoltam volna, hogy először motorról pillantom majd meg Louvre-t és a Notre-Dame-ot:P De így történt, máskor sem hagynám ki, hihetetlen volt!

Koli ügyben nincs még hír, ma este küldik ki e-mailben az eredményeket, izgulok... A Magyar Intézet után bementem a Jardin du Luxembourgba, gyönyörű volt és nagyon hangulatos:) Sokan vannak, akik ott olvasgatnak, de láttam iskolás csoportot is tesióra közben- futottak:P Hiába, ilyen helyen nekem is könnyebben ment volna...:P

Az egész nap ad hoc jelleggel telt, nem volt nálam térkép, csak sétálgattam és nézelődtem; találtam egy másik kollégiumot külföldi diákoknak, kitöltöttem egy jelentkezési lapot, elvileg már ott is várólistán vagyok- nyitott szemmel kell járni, nem is gondoltam volna, hogy csak így betévedve is szóba állnak velem, de nagyon kedvesek voltak és normálisnak tűnt az ügyintézés, úgyhogy talán nem egy papírkupac alján landol majd a kérvényem.

Pár száz méterrel odébb megpillantottam a Panthéont, bementem és végigjártam az egészet- nagyon szép volt, letisztult a stílusa, hagyták a belső teret érvényesülni, így egy picit jobban megnyílik az ember lelke:) A főhajó közepén, a kupola alatt van egy ingára emlékeztető szerkezet, ami minden órában összesen 10 fokot fordul- nem akarok hazudni, de ha jól értettem, a golyó maga ugyanazon a pályán mozog, hozzá képest az épület változtatja a helyzetét a Föld forgásával- egyszerűnek tűnik, de engem nagyon meghatott!- emlékeztet a minket körülvevő erőkre és szemmel láthatóvá teszi a láthatatlant.

A város gyönyörű, nagyon jó lesz itt eltölteni egy évet:) Hazafelé 3 átszállással jöttem- metróval és két vonattal, hasonlóan a pesti külvárosi járatokhoz. Bérletem még nincs, ahhoz előbb a suliba kell elmennem, de így is csak egy jegyet kellett vennem, mert az állomásokon pontosan meg lehet adni egy automatánál az úticélt:)

Ez volt a mai nap, este remélem még kapok e-mailt a koli ügyében... Szurkoljon, aki olvassa!;)

2009. szeptember 6., vasárnap

Versailles!


Két hete még abba sem mertem belegondolni, hogy egyszer tényleg eljutok idáig és ma már Versailles-t is megcsodálhattam:)

Béatrice ötlete volt, hogy menjünk ki, mert később tömegközlekedéssel nehezebb lenne kijutnom. Bár nem csak számomra jelentett újdonságot a mai nap, Emilie sem volt még ott és a fiúk is csak kétszer- szóval megnyugodtam, hogy nem csupán az én kedvemért fognak körbejárni egy kisebb városnyi területet:)

Ahogy megérkeztünk a grandiózus épületek szinte letaglóztak- erre nem lehet felkészülni, csak megélni... Olyan méretek és pompa uralkodnak, hogy az ember úgy érzi, a tudata nem képes eléggé kitágulni, hogy mindezt felfogja. Kevés hasonló hely lehet a világban, ahol ennyire érezhető, hogy minden szobor, szökőkút és virágágyás az érzékeket hivatott kényeztetni- sikerrel! A kastélyon belül sem igen akad egy négyzetcentiméternyi hely, ami ne lenne szövetekkel, berakással vagy arannyal díszítve. A nagy belső terek miatt ugyan nehéz elképzelni, hogy emberi léptékkel bárkinek a lakhelyéül szolgálhatott, de a berendezett szobák a baldachinos ágyakkal azért meggyőzőbbek... nem beszélve itt-ott a sarkokban és a lépcsőfordulókban terjengő 'fura' szagokról:D

A berendezési tárgyak közül több emlékeztet a Schönbrunnban látottakra, de ez a két ország diplomáciai kapcsolataira tekintettel nem meglepő:)

Nos, mivel a látvány szavakkal nem leírható, beszéljenek inkább a képek:))

Megérkeztem!!


Sok puszit küldök mindenkinek immár Párizsból:D!!

Az út nem volt túl pihentető, de ki lehetett bírni, időben megérkeztem és kis idő múlva jöttek is értem- Béatrice egyik fia, Johann és a barátnője Emilie.
A családban mindenki nagyon aranyos, Párizs külvárosában laknak egy kis emeletes házban. A környék nagyon barátságos, kicsit kevert stílusú, vannak régebbi építésű társasházak, kicsit panelre hasonlítanak, és vannak klasszikus vonalú épületek kertekkel. Nekem utóbbi jobban tetszik, sok ház falán név is olvasható, azt mondták, hogy valaki nevet ad a sajátjának.
A kezdeti idegeskedés mostani szemmel alaptalannak tűnik- tegnap átestem az első bulin is...:) -amikor Johannék felvettek az állomáson és elkezdtünk beszélgetni, az első három kérdésben szerepelt, hogy szeretek-e bulizni és ha igen, akkor van-e kedvem aznap este...
De mivel nagyon hiszek az apró jelekben, úgy gondoltam mindenképp össze kell magam szedni hozzá, hátha a kezdeti attitűd jelképesen az egész évhez és a kinti élményekhez való hozzáállásomat tükrözi majd.

Tehát vacsi és a francia-román meccs után kocsiba ültünk és elmentünk egy belvárosi klubba- szimpi hely volt, otthon a Morrison's és a School Club keverékének mondanám. A társaság vegyes, de a beléptetésnél szigorúan nézték, hogy az ember elmúlt-e 18. Zene, italok az otthonihoz hasonlóak és megfizethetők, sőt 22-02h-ig ingyen volt minden, szóval amint sorra kerültünk, fejenként mindenki kért 3-4 italt, aztán szépen leküldtük egymás után:)

Aki viszont ismeri a bulizási szokásaimat, az nem lepődik meg amikor azt mondom, hogy még így is, 22 óra utazás után most reggel elsőként keltem fel, ezért gondoltam, kezdek valamit ezzel a bloggal és hírt adok magamról:)

Nos, ez így már elég hosszúra sikerült, a többit később részletezem, de végre megnyugodtam és remélem, hogy a továbbiakban is jól alakul majd minden:)

Puszi
p.s.: láttam az Eiffel-torony csúcsát, este is, kivilágítva:)))))

2009. szeptember 3., csütörtök

Au revoir!/HomeLESZ

Közeledik az idő, pakolok, képeket rendezek, próbálom feltalálni magam a családi mátrixban:P

Egy hetet itthon töltöttem- kb. 2 napnak tűnik, annyi dolgunk volt és a rengeteg telefonálgatás...

Oh, igen, a helyzetjelentés: az egyetemen nem tudnak kollégiumot biztosítani, ne is reméljem, minden foglalt. Várok még egy visszajelzésre, a többit már kint, személyesen...

Na de akkor hol is fogok aludni holnapután?-> egy "ismerős ismerőse"... igen, egy idegen családnál, akik már nem is olyan idegenek- egy heti telefonálás és e-mailezés után- és akik úgy várnak és fogadnak be pár hétre, hogy szinte semmit nem tudnak rólam.