A Montmartre tetején elhelyezkedő Sacre Coeur az Eiffel-toronyhoz hasonlóan a város egyik éke, rengeteg helyről, nagy távolságból is látható és felismerhető, köszönhetően jellegzetes formájú kupolájának. A fehér kőnek köszönhetően, melyből épült, nagyon tiszta, valóban emelkedett hangulatot áraszt magából.Napok óta terveztem, hogy elmegyek és megnézem, nos ez ma történt meg. Bent nem lehetett fényképezni, ezért csak leültem és hagytam, hogy megérintsen a látvány.
Ezeket a sorokat ott írtam:
'A Sacre Coeur-höz érve úgy éreztem, megtaláltam egy kis darabot abból, amit keresek.
Gyönyörű fehér kőből épült, a tisztaság megtestesítője itt, egy olyan negyed csúcsán áll, ahol korábban az ember elmerült a sűrű anyagban.
Művészek, egytől egyig, még Lautrec is, itt hagyták lelkük egy részét cserébe egy kis ihletért és szórakozásért, ami aztán egy rövid ideig hajtotta őket, míg végül ismét a mámorító örömforrások után kaptak, mintha a tenger mélyéről törnének a felszínre levegőért az utolsó pillanatban.
Mára ebből csak a bohém élet nyomai maradtak, melyek a turistáknak kedves látványosságot jelentenek.
Itt, a Sacre Coeur tövénél azonban roppant kellemes hangulat fogadott. Egy utcai hegedűs játszott andalító zenét miközben egy zsonglőr adta elő szokásos mutatványát a lépcsőkön megpihenőknek.
Megálltam a templom előtt és a szemem elé tárult Párizs, a távolban a Notre-Dame-mal, a Panthéonnal, a Palais Royal-lal és még sok más gyönyörű hellyel.
"Hát itt vagyok ismét"- gondoltam; nagyon meghatott a látvány, mert ide, a Montmartra érve az a mélységes érzés fogott el, hogy nem először járok e helyen.
Nincs e sorok mögött mesterkélt pátosz, egyszerűen csak leírom, amit a lelkem legmélyén érzek még itt és most is.
Az otthontól való elszakadás nehézségein csak az a tudat enyhíthet, hogy tudom, tartogat számomra ez a város valamit, amit meg kell élnem, hogy aztán más emberként folytassam az utamat a világban.
Mostanság sokkal jobban érzem, hogy láthatatlan erők segítenek át a nehéz helyzeteken is. Az időjárás-változás és a magamra utaltság sokszor kezdene levenni a lábamról, megtörni a lelkesedésemet, de ekkor mindig történik valami, találkozom valakivel, aki jobb kedvre derít, ezért bizalommal tölt el, hogy e napok során bármikor megtörténhetnek ezek az apró csodák újból és újból.
Ezért azt is mondhatnám, hogy készen állok- kezemben fényképezőgéppel, nyitott szívvel arra, hogy mindezt befogadjam, amennyire tőlem telik.
Itt, Párizsban lehetőség van mindenre. Az emberek nagyon nyitottak és szívélyesek, minden helyzetben teljes figyelemmel próbálnak segíteni, bármi legyen is a kérésem.
Úgy érzem, ezek az első leckék. Megtanulni kérni és elfogadni. Egyszerűnek hangzik, de eddig mindig törekedtem arra, hogy egyedül, önállóan megálljak a lábamon, bárhol is legyek.
Kiutazásom első napjától fogva viszont kapok, igen sokat, amit legalább oly méltó módon kell elfogadnom, mint ahogy adják.
És kérek is, segítségre szorulok, mert olyan nyelvet használva kell itt élnem, amely számomra még nem teljesen megismert, így mindennap picit megtöri az önbizalmamat, ha nehézségekbe ütközik valaminek a kifejezése.
Egy másik fontos dolog a nyitottság. Otthon mindig azt hajtogattam, hogy a magyar emberek barátságtalanok és pesszimisták; úgy érztem, sok kapu zárva állt előttem, vezessen az pozícióhoz, lehetőségekhez vagy mások szívéhez. Talán ez így is volt, azonban itt kénytelen vagyok azzal is szembesülni, hogy én magam is bezárkózom a saját világomba, ezért bárhol legyek, nekem is nyitnom kell a külvilág felé.
Lehet, hogy a kívülálló számára mindezen dolgok tisztán láthatóak, azonban más az, amikor az ember magával kapcsolatban tapasztal hasonlót.
A legnagyobb fejlődést mindig az önkéntes felismerés hozza.'
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése