A következő címkéjű bejegyzések mutatása: CIUP. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: CIUP. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. október 13., kedd

Párizs reggel-délben-este

Ennyi, nem tudok betelni vele!

Olyan hihetetlenül szép napokat köszönhetek ennek a városnak mindössze egy hónap leforgása alatt, hogy megpróbálom Veletek is megosztani a különleges pillanatokat a mindennapjaimban.

Az ablakomból gyönyörű, sövénnyel körbekerített parkra látok. Szemben egy másik ház, ugyanis a CIUP-on belül különböző intézmények működetetik az épületeket. Az enyém a Deutsch de la Meurthe nevű épületegyütteshez tartrozik, ami szerintem a legszebb a kollégiumon belül. Nem a legjobban felszerelt, de amire szükségem van, az megvan.

Reggelenként a házból kilépve a parkon sétálok keresztül- jó kezdés ez egy zsúfolt naphoz. Zsúfolt, mert -maximalista lévén- igyekszem a lehető legtöbb dolgot elintézni, hogy maradjon időm felfedezni új helyeket és az itteni emberekkel ismerkedni.

A héten már biciklivel mentem az étterembe, illetve onnan haza- olyan pontok érintésével mint a Bastille, a Notre-Dame, vagy a Palais Royal. És a látványt nem lehet megszokni, szerintem néha az autósok azt gondolják, nem vagyok normális, mert egyfolytában vigyorgok, máskor meg térképpel a kezemben, menet közben igyekszem betájolni a helyes irányt.

Élvezek minden percet, amikor a szabadban vagyok- az idő enyhe, nem fázom, de az ősz jegyeit már fel lehet fedezni a városban. Hullik a gesztenye, amiért szinte még mindig, gyerekkorom óta lehajolok, hogy begyűjtsek néhány szemet; sárgulnak a fák levelei, de a növényzet még túlnyomó részt friss zöld színű; szerintem az éghajlat itt jobban kedvez nekik.

Az emberek kedvesek és közvetlenebbek, mint otthon, és meg kell mondanom, több dícsérettel illetik a női nemet, mint azt egyébként megszoktam:P, de nem tolakodóak, csak véleményt nyilvánítanak- a múzeumban, utcán, étteremben...

Hangsúlyozom, franciául kell beszélni, de ha ez megvan, akkor aztán semmi nem szab határt a beszélgetéseknek.

(restellem, de a fenti bejegyzést még másfél hete írtam)

Tényleg rossz a net, ezért az e-maileken kívül semmi mást nem tudok intézni- csodával határos módon a mai vizsgafelvételt leszámítva, amit Apukámmal karöltve sikeresen megoldottunk, így egy hónap múlva két tárgyból mehetek majd egymást követő napokon (majd kiderül mennyi sikerrel) vizsgázni.

Az internet hiánya mellett családi okok miatt is csökkent a lelkesedésem, otthon is jártam, de olyan rövid időre mentem haza, hogy a legfontosabbakon kívül semmi másra nem jutott időm- ezúton is elnézést, amiért páran csak így tudják meg, de tényleg nem 'nyaralni' mentem.

Itt, Párizsban egyre hidegebb van, én pedig egyre jobban belemerülök a hétköznapi teendőimbe. Az ügyek intézése a francia és az otthoni egyetemen, a munka és a programok az itteni barátokkal teljesen kitöltik már a napjaimat, de szerencsére -még- jut idő mindenre.

Mától elkezdtem a készülést a vizsgákra- novemberben összesen négy vagy öt lesz, mert itt is kell tárgyanként egy 'próbavizsgát' csinálni, ami beleszámít a rendes vizsga eredményébe is, azt pedig nyilván nem kell magyaráznom, hogy egy ilyenre való felkészülés a rendes időt megduplázza, ha nem megháromszorozza, mert francia könyvből tanulok és franciául is kell majd vizsgáznom.

Az egyre növekvő tempó mellett próbáltam magam aktivizálni is. Ellátogattam a Musée Carnavalet-be, ami Párizs történelmét mutatja be. Nagyon szép régi épület, egy egykori hotel ad otthont a tárlatnak tele berendezett szobákkal, festményekkel és egy francia kerttel, ami talán a legvonzóbb, ezért végig azt vártuk, hogy kiérjünk és leülhessünk gyönyörködni benne. Egy magyar lánnyal és az indiai szomszédommal mentem el, aki nem is a szomszédom, csak egyfolytában itt lóg a barátjánál, de végre van egy kis kolis életérzés is, amit évek óta annyira hiányoltam. Jártam még a Notre Dame-ban, de leginkább csak sétálgattam az utcákon, bicikliztem, mert így lehet a legtöbb dolgot felfedezni.

Sok antikvárium és olcsó könyvesbolt is van, ezért a nyelvtudásom csiszolása tényleg csak rajtam múlik- ami azt illeti, már el is kezdtem egy kristályterápiával foglalkozó könyvet olvasni, mert még mindig ez áll közel a szívemhez nem kevés fejtörést okozva, mikor adódik lehetőségem komolyabban ezzel foglalkozni...

De valahogy a hétköznapok már nem olyanok számomra mint régen. Rájöttem hogyan diktáljak olyan tempót, hogy ne nekem kelljen magamat utolérni, és a nagy dolgok helyett a teljesen hétköznapi helyzetekben is képes vagyok a különlegeset észrevenni. Ha megkérdezik milyen volt a napom, a 3-4 teendőm felsorolása mellett sokkal több dolog van, ami ugyan nem kézzelfogható, mégis valódi tartalommal tölti meg az élet materiális kereteit.

Napok óta nem megy ki a fejemből, de kezdem úgy látni az embereket, mint regényhősöket. Annyi karakter és vicces, vagy épp szívet melengető helyzet vesz körül, hogy bőven elég nyitott szemmel járnom és élmények sorában van részem.

A kollégiumon belül sokféle embert látok és ismerek meg; számomra a legcsodálatosabb dolog az a felismerés, hogy az eltérő kulturális háttér, bőrszín, kommunikációs formák és szellemi utak ellenére minden ember szíve ugyanabból a forrásból táplálkozik, ezért mindenkivel van közös kapocs, aminek a megérzéséhez nem feltétlenül kell akárcsak a szánkat is kinyitni. Idő kell ahhoz, hogy ezt az ember észrevegye, de attól a ponttól kezdve minden átértékelődik, mert már nem úgy tekintek másra, hogy jobb vagy rosszabb, helyesebb-e vagy sem, amit tesz, hanem csak egyszerűen más. De erre a válasznak nem szabad értetlenségnek lennie, mert mindenkiben mi magunk is ott vagyunk. Én elfogadtam, hogy a többiek önmagam tükörképét mutatják felém, épp ezért vagyok nyitott az új barátságokra, mert ezzel a saját lelki mélységeimet is alkalmam adódik feltárni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy lehetőségem van ezekre a tapasztalásokra, mert napról-napra új minőséget adnak az életemnek.

Na és a regényhősök- ott vannak mindenhol: a kollégiumi kávézó teraszán a kutyáikkal teadélutánt tartó 50-es nők- kutya az asztal alatt, kutya a széken, kutya a székem lábánál, ők pedig csak élvezik az utolsó vasárnap délutánok egyikét a szabadban a tél beköszönte előtt (az egyik nő a kutyája által szétmarcangolt papírzsebkendő maradványait takaírtja a földről közben az ebét okítva, mintha a gyerekéhez beszélne). Az étteremben az irodákból kiszabaduló hivatalnokok, asszisztensek, ügyvéd(jelölt)ek, akik lélekben még az asztaluk mögött ülve papírokba temetkeznek és annyira zavartak, hogy hebegve, fejüket vakarva választják ki az ételüket egyik kezükben telefonnal, a másikon a karórájukat nézve, hogy mennyi időt lophatak még maguknak és akik miatt persze a legtöbbször kell sztornóznom a pénztárgépen, mert úgy pakolják elém az italokat, desszerteket és salátákat, hogy képtelenség tisztázni a 'tulajdoni viszonyokat':P A koreai fiú a házból forrest gumpos szerelésben, akivel a konyhában szoktam találkozni- legutóbb zsenge, vízcseppektől csillogó parajlevelekkel és fokhagymával a kezében olyan magabiztossággal készítette elő a hozzávalókat, mint egy mesterszakács és kérdésemre, hogy hogyan fogja mindezt a rezsó vagy a mikró segítségével 'megfőzni', lazán elmormolta a receptet, és hirtelen az az érzésem támadt, hogy nem járnék rosszul ha abból kellene vacsoráznom:)

De sorolhatnám még, csak azt már nem lenne, aki elolvassa, mert úgy látom, ez most hosszúra sikerült:))

2009. október 7., szerda

Október

Több, mint egy hónapja ÉLEK Párizsban, ami egyfelől egy hétnek, másfelől fél évnek tűnik.

Egy hétnek, mert a szeretteimmel és a barátaimmal való kapcsolatomon az én oldalamról nem változtat. Minden egyes nap eszembe juttok! A szüleim, nagyszüleim, testvérem, barátaim, angolosaim (akik az előbbi csoport tagjai szintén;)) Nincs élmény, amikor ne arra gondolnék, hogyan, miként tudom ezt Veletek megosztani- ennek jelen esetben csak az internet szab határt, amennyiben épp nincs...

És van, amikor vagy fél évnek érzem az eltelt időt -ennyire látszik, milyen relatív a lélek különböző állapotaiban. Sok dolog történt, az elmúlt egy hét alatt is, itt a kollégiumban. Jártam múzeumban, bicikliztem és teljesen beleszerettem, ismerkedtem, sétáltam, egyszóval próbáltam nyitott szemmel és szívvel járni amerre csak láttam. Fantasztikus felfedezéseket teszek nap mint nap mind a külső, mind a belső világomban- egyre jobban tudom, milyen kihívás mit szolgál.

Történt velem egy szerencsés dolog: kaptam munkát! Egy indiai étteremben a Louvre mellett. Lassan egy hete járok dolgozni-betanulni, de eddig nem írtam meg, mert az elején nyilván semmi nem egyértelmű, mostanra viszont úgy gondolom, egy időre megtaláltam a helyemet- persze, itt is le kellett bontanom a kezdeti előítéleteimet. Egy nagyon kedves magyar lány, Barbara hirdetésén keresztül az Institut Hongrois fórumán bukkantam rá és persze az utolsó pillanatban telefonáltam és mentem be másnap megbeszélésre.

Az indiai tulajdonosok nagyon kedvesek, először nyilván nem azt a képet mutatták, amit megint csak én akartam látni, de ha a szívével igyekszik dönteni az ember, akkor a mérleg egyik oldalára már nem a bőrszín vagy az idegen akcentus, hanem a kedvesség és az emberiesség kerül. Azt is be kell látni, hogy a 'franciák' az alapvető kedvességük mellett viszont mindig megtartják a pár lépés távolságot, egy láthatatlan falat, amit nem tartok lebonthatatlannak, de először nekem kell a nyelvtudásomat tökéletesítenem, hogy beilleszkedjek. Ebben nincsen semmi baj, de szerintem ezt látni kell és akkor nem áltatom magam illuzórikus elképzelésekkel, viszont érhetnek kellemes meglepetések.

Barbarára visszatérve- hihetetlenül aranyos, kis szeretetcsomag lány, pár napig 'kapaszkodhattam' belé örömmel, rengeteget segített, folyamatosan tanácsokkal lát el. Az a vicces, hogy a többi ismerőshöz hasonlóan az ő kedves tekintete is bennem nyit meg kapukat és külön örülök, hogy vele tölthetek-tölthettem pár napot, mert próbáltam átvenni az ő könnyed, pozitív szemléletét, amire nekem is nagy szükségem van. És erre a munkára is szükségem van, bár nem olyan értelemben, mint ahogy az elején gondoltam: a vendégekkel való közvetlenség, a mosolygás a munka végeztével is elkísér, és ez nagyon jó.

Ma délután pedig a Magyar Intézetben volt program; a CIUP-os szobákra nyertes pályázóknak szerveztek ismerkedős bemutatkozó beszélgetést- kötelező jelleggel:) Meglepő volt a jogászok aránya, a mezőny egyharmad részét tette ki (bár én ezzel a jelzővel ritkán azonosítom magam), de gondolom részben a nyelvtanulás és a hozzám hasonló vállalkozó kedv a magyarázat. Szimpatikus embereket ismertem meg, szintén jó pár nevet és szobaszámot gyűjtöttem be, de tanácsként szolgáljon ez annak, aki hasonló ösztöndíjra készül: érdemes az ilyet rögtön az elején tisztázni, mert a sok új arc névvel hamar elillan az ember fejéből, de ha van elérhetőség, akkor később gond nélkül fel lehet venni a kapcsolatot azzal, akivel először is jó volt beszélgetni.

Felhívták a figyelmünket, hogy kinti magyarok és francia családok mentorprogramot szerveznek kiutazó hallgatóknak, azzal a céllal, hogy megismertessék a francia kultúrát, a francia családok életét. Nem tudom pontosan ez milyen lehetőségeket tartogat, de mindenképp érdekes lehet bepillantani egy új, ismeretlen világba, legyen az bármilyen család, magyar vagy francia.

Tettem fel képeket a hétvégémről- a Nuit Balnche egy nagyon szupi program volt, szombat este, ha jól emlékszem. Főleg kortárs kiállításokból és galériák megnyitójából állt- extrém, rendkívüli stílusokkal volt alkalmunk találkozni, amelyekre mondhatnám azt is, hogy jó értelemben sokkolóan hatottak, a bemutatkozó művészek bizony nem kíméltek anyagot, eszközt, járművet na és a közönség szofisztikált ízlésvilágát sem. Rengeteg nagyon emlékezetes dolgot láttam, a számomra legérdekesebbet sajnos nem tudtam megörökíteni, ezért röviden elmesélem: egy rövidfilmet láttam 'Electronic rainbow' címmel, amiben egy üres utcai hirdetőtáblára egy férfi festékszóróval szivárványt fest, majd a kamera ráközelít a szivárványra és ezután montázsokkal úgy mutatja be a színeket, mint egy ismeretterjesztő műsorban az emberi test részeit, a belső szerveket szokás, mindezt szintén ehhez hasonló stílusú zenével aláfestve. Teljesen egyszerű, de számomra zseniális volt, a művészet megelevenedése, kétszer is megnéztem és a körülöttem állók arcán is ugyanezt a felismerést véltem felfedezni, leírhatatlan élmény volt, szinte paradigmatörésnek mondanám.

Másnap a Musée Guimet tárlatát néztem meg Barbarával és egy kanadai lánnyal, Anne-Marie-val, akivel remélem, lesz még alkalmam találkozni. Hazafelé vélib-bel, kölcsönözhető kerékpárral mentünk- először picit hezitálva mondtam rá igent, hiszen még otthon, Pesten sem bicikliztem. Viszont hamar belejöttem és élveztem, hogy mindent láttam a városból, nem metróval, a föld alatt közlekedtem. Rengeteg helyen, szinte minden fontosabb ponton van megálló, ahol le lehet tenni a biciklit, ezért eldöntöttem, hogy veszek éves bérletet, és ezzel fogok járni a városban. Egyébként nincsenek is nagy távolságok a kerületek között, inkább a külvárosi részek, és az egyetem esnek távolabb, ezért ott metrózni kell.

2009. október 2., péntek

Bonne nuit!

Hajnali fél 1, annyira megörültem, hogy van net, nem bírtam letenni a laptopot:)

Az első benyomások az új, immár végleges szállásról: a falon keresztül indiai zene, nevetés és a padlón guruló sörösüvegek hangja hallatszik át, a konyhából párolt rizs illata kavarog a levegőben- ezen most ki kéne akadni, de ennél megkönnyebbültebben régen éreztem már magam. Van társaságom, a kihalt folyosó lassan megtelik élettel, ahogy figyelek, kezdem észrevenni magam körül az embereket, de ennyire még talán soha nem éleztem ki minden érzékemet arra, hogy megismerjem a környezetemben lévőket.

A tegnapi nap nem várt 'krízist' tartogatott a számomra. Beköltöztem a CIUP-ba, nagyon szép környezetbe tele parkokkal és hangulatos épületekkel egy meglehetősen kozmopolitának mondható városrészben. A külsőségek mellett azonban szembesülnöm kellett azzal, hogy a dolgok a valóságban ismét máshogy alakulnak, mint ahogy azt a 'kis világomban' el szoktam képzelni.

Azt hittem, egy pezsgő közegbe csöppenek majd klubhelyiséggel, fotelekkel, tele fiatallal, akik majd nyomban maguk közé fogadnak és azután közösen főzőcskézünk és csevegünk a lépcsőfordulóban- utóbbiban volt már részem, életem eddigi legjobb éve során a Zrínyi-koliban-, de be kellett látnom, hogy nem várhatom el, hogy minden az én elképzeléseim szerint alakuljon- amelyek elég naivak helyenként...

Tegnap ezért elveszettnek éreztem magam, a házban sehol egy árva lélek és a parkban idejüket töltő baráti társaságok is már összeszokott bandáknak tűntek. Alig bírtam aludni, lepergett előttem az egész év ahogyan magányosan ülök a szobámban, csöndben, internet nélkül, "de legalább tanulásra jut időm", gondoltam. Régóta észrevettem, hogy a körülöttem lévő környezet a saját lelkiállapotom letükröződése, és valóban, a két bőrönd kiterítve, egymásra omló ruhákkal, cipőkkel és könyvekkel nem akaródzott a helyére kerülni- nem is bírtam kipakolni, de közben tudtam, hogy idővel minden megoldódik, ezen csak gyorsít az, ha alkalmazkodom a helyzetekhez.

Megfogadtam -sokadszorra-, hogy nem agyalok annyit, összeállítottam fejben a mai programomat és erősen fohászkodtam, hogy reggel higgadtabban tudom elkezdeni a berendezkedést.

Ma felkelés után felkerekedtem kisebb raktárnyi tisztító- és mosószerért; elvileg háromnaponta takarítanak a szobákban, de egy kis törölgetéssel és a polcok lemosásával egészen látványos változást tudtam produkálni:) Mosószert pedig a mosodához vettem- nagyon szimpi, alagsori helyiség, pénzbedobós rendszerű, de legalább új gépekkel...

A jelenlegi berendezettségi állapot 80%, az apróságok kicsomagolása idegesít, majd használat közben kialakul:P, addig a kartondobozomban tárolom őket:D

Azt is eldöntöttem, hogy erőt veszek magamon és átveszem a kezdeményezést, hogy ismerősöket, barátokat szerezzek. Erre az első kísérletet délben tettem, amikor az étteremben leültem egy leányzó asztalához, de látva, milyen kiéhezve ette a pizzáját, nem mertem zavarni...:P

Délután-este azonban külön mutatványszámba megy, ahogy az emberek az épületek előtt keringenek kezükben a laptopjaikal egy kósza jelet keresve, így volt alkalmam segítséget kérni és beszélgetni is, ami folytatódott a szomszédaimmal, akik indiaiak- innen a zene és a párolt rizs, és akik kezdetnek picit fura, de vicces társaságot nyújtanak.

És a közel egyórás beszélgetés után a gép elé leülve újabb meglepetés várt, egy üzenet az egyik német lánytól -az egyetemi erasmusos csoportból, akiket megpróbáltam facebookon verbuválni, mivel nem szerveztek számunkra közös programot-, hogy találkozzunk a városban éjjel a Nuit Blanche-on (komment később), vele és a többiekkel. Azt hiszem, a 'Secret' című könyvet lassan fölöslegessé válik elolvasnom:P

2009. szeptember 24., csütörtök

Musée d'Orsay

Egész jó érzékem van a múzeumlátogatásokat olyan időpontokra időzíteni, amikor picit kezdenék elszomorodni a 'megoldhatatlannak' tűnő problémák láttán.

A szerdai nap is a szokásosnak mondható érzelmi válsággal indult. A tudat, hogy idegen országban vagyok egyedül, család és barátok nélkül (-ami azért már nem teljesen igaz) néha a leghétköznapibb helyzetekben is el tud bizonytalanítani.

//Furcsa a világ egyik legnagyobb városában úgy élni, hogy tudom, két bőröndben elfér mindenem. Mégis, alkalmazkodom a helyzethez, megszoktam a metrót, otthonosan mozgok az utcákon, minden újdonság megszokottá válik egyik napról a másikra. Nincs már benne új, szépségek vannak, de egyre jobban visszatérnek a hétköznapi kérdések. Mikor mit tanuljak? Keressek-e munkát és ha igen, hol?//
Hm, kb. ilyen, amikor 'eltörik a mécses', tegnapelőtt is ez történt, ezért az egyórás út a múzeumig 10 percnek tűnt, elmosódott a táj, az emberek, megállók...- csak akkor ocsúdtam fel, amikor megérkeztünk.

A főcsarnokba belépve azonban minden kezdett átértékelődni. Körülöttem márvány szobrok, gyönyörű festmények úsztak az üveges boltozaton át leereszkedő délelőtti napfényben. Az épület egykor pályaudvarként funkcionált, innen a hihetetlenül magas belső tér, amely nem szab határt a képzeletnek.

Az impresszionisták gyűjteménye ismét levett a lábamról- de ahol külön-külön terem jut Monet, Manet, Van Gogh és Toulouse-Lautrec műveinek, ott az ember rendesen elfelejt maga körül mindent és csak arra törekszik, hogy minél többet magával vigyen a szépségből, amit lát.
Belefeledkeztem a színekbe- ezek a képek tényleg olyan érzelmi állapotba tudnak hozni, ami felér egy terápiával. Lenyűgöző élmény az előtt a kép előtt állni, melyet az az ember festett, akit gyerekkorom óta csodálok a művészetéért, akinek ugyanazon képét lemásolva tanulgattam festeni otthon. Elvesztem az ecsetvonások közti tér végtelenségében- közelebb hajolva látható, hogy nincsenek kontúrok, csak egymáshoz viszonyuló színek, olyan csodálatosan élő színek, melyek azt a hangulatot kölcsönzik a képeknek, mintha aznap délelőtt készültek volna.
Talán azért is különleges ezeket a festményeket Párizsban látni, mert itt a képek témájául szolgáló helyszínek is megtalálhatók. Onnan, ahol most lakom a Saint-Lazare pályaudvaron keresztül érek a belvárosba. Számos ismert tájkép készült a közeli Argenteuil-ben vagy Auvres-ban, a Montmartre-ról nem is beszélve. A hasonló témájú képek nagyon jó alkalmat adtak rá, hogy lássam, ugyanazon táj hogyan jelenik meg különböző művészek vásznain. Na és Lautrec, kétségtelen, hogy kevés festő tud(ott) rajta kívül három ecsetvonásból valóságos jellemrajzokat alkotni, ami a portrékat illeti.

A tegnapi nap is különleges volt, mert elmentem a Cité Universitaire-be -jövő héttől itt lakom majd- körülnézni. Azt kell mondanom, leesett az állam, olyan gyönyörű és hangulatos! A ’harry potter’ (vagy Lillám szavaival élve ’old school’)-stílus gondolom elég meggyőzően hangzik. Mindenhol külföldiek, az angol a prioritást élvező nyelv, tele van sportpályával és még egy szuper étterem is van diákokra szabott áron.

Kedvem lett volna tovább időzni, de el kellett mennem a Gallienire az (első) csomagomért! A szüleim felpakoltak mindent, amiből az elmúlt hetekben kifogytam, és kaptam könyveket, amiket már alig vártam, tekintve, hogy továbbra is napi 25-30 megállót utazom oda-vissza az egyetemre menet… Oh és egy kis hazai almát, ami kritikussá növelte a pakk súlyát, úgyhogy alaposan megszenvedtem érte, mire kibonthattam.

Nagyon örültem az apróságoknak, azóta észrevettem, hogy kincsesládaként tekintek rá, melynek mélyén sok hasznos dolog lapul és bármikor nyúlok bele, mindig más akad a kezembe:D
Ma a sport volt a nap jelszava, délután elmentünk egy újonnan épült uszodába és leesett az állam, olyan színvonalú konditerem és szaunák voltak a medencék mellett, mindez 2,5 euróért diákoknak! Sikerült jólesően kifárasztanom magam az úszással, így picit megint szebbnek tűnt a világ, mint azelőtt:D

A hétvégére városnézést tervezek, és járni fogom az éttermeket állás ügyben, egy kis pozitív megerősítést szívesen fogadok gondolatban!:))

Képek: http://www.facebook.com/album.php?aid=324382&id=665435121&l=b67c9e106c

2009. szeptember 10., csütörtök

A Louvre- első felvonás

Az egyetemen még nem kezdődtek el az órák -talán jövő hét végén vagy azután- és már kezdtem unatkozni, amikor eszembe jutott: 'hé, Párizsban vagyok, ott nem unatkozhat az ember!', ezért a legkézenfekvőbb megoldásként elmentem a Louvre-ba.

Amúgy is benne van a top5 látnivalóban, bár eleve úgy tervezem, hogy visszamegyek többször, mert esély sincs arra, hogy 1-2 nap alatt végigjárjam (itt megjegyzem, 25 év alatt ingyenes a belépő:D). És mivel most az érdekelt legjobban, az egyiptomi szekcióval kezdtem:) Aki azt gondolja, hogy a Szépművészeti Múzeum hasonló gyűjteménye kielégíti ezen irányú érdeklődését, jelentem, téved; óriási a tárlat, tele hétköznapi használati tárgyakkal! Lehet, hogy csak én voltam vele így, de amikor a törit tanultam, mindig érdekelt, hogyan éltek valójában az emberek, mert az ugye nem merül ki a piramisépítésben:P

Bevallom, sokkal kezdetlegesebbnek képzeltem, mint ahogy valójában volt- gyönyörű ékszerek, tisztára csiszolt réz tükrök és bútorok, használati tárgyak gazdagítják a tárlatot. Akinek van hozzá türelme, nézze meg a képeket, feltöltöttem, de nem tudom mennyire adja vissza a hangulatot. Van azonban néhány szobor- szfinxeket és isteneket ábrázoló- amelyeknek valódi kisugárzása van és tekintélyt parancsoló légkör lengi őket körbe. Ezeket a tárgyakat látva sokan joggal érezhetik ezt a távoli kultúrát nagyon is közelinek magukhoz- ez pedig biztosan nem véletlen:)

A Louvre után sétálgattam még a városban- vannak már ismerős helyek, sok nevezetesség esik egymáshoz közel, metró nélkül is hamar el lehet hozzájuk sétálni. Térkép nélkül is könnyű tájékozódni, bár nekem kezdettől fogva nagyon áttekinthetőnek és ismerősnek tűnik minden. A hangulat hasonlít sok európai városéhoz, Budapestéhez is- picit össze is zavar, mert úgy sétálgatok mint otthon, pedig elvileg minden új és számomra felfedezésre vár:)

p.s.: azt hiszem, sikerült beállítanom a kommenteket, szabad a vásár:P
+: megkaptam a szállást a CIUP-ban, szupi helyen, a Deutsch de la Meurthe házban fogok lakni, íme:http://www.ciup.fr/deutsch_de_la_meurthe.htm#497