A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Magyar Intézet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Magyar Intézet. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. október 7., szerda

Október

Több, mint egy hónapja ÉLEK Párizsban, ami egyfelől egy hétnek, másfelől fél évnek tűnik.

Egy hétnek, mert a szeretteimmel és a barátaimmal való kapcsolatomon az én oldalamról nem változtat. Minden egyes nap eszembe juttok! A szüleim, nagyszüleim, testvérem, barátaim, angolosaim (akik az előbbi csoport tagjai szintén;)) Nincs élmény, amikor ne arra gondolnék, hogyan, miként tudom ezt Veletek megosztani- ennek jelen esetben csak az internet szab határt, amennyiben épp nincs...

És van, amikor vagy fél évnek érzem az eltelt időt -ennyire látszik, milyen relatív a lélek különböző állapotaiban. Sok dolog történt, az elmúlt egy hét alatt is, itt a kollégiumban. Jártam múzeumban, bicikliztem és teljesen beleszerettem, ismerkedtem, sétáltam, egyszóval próbáltam nyitott szemmel és szívvel járni amerre csak láttam. Fantasztikus felfedezéseket teszek nap mint nap mind a külső, mind a belső világomban- egyre jobban tudom, milyen kihívás mit szolgál.

Történt velem egy szerencsés dolog: kaptam munkát! Egy indiai étteremben a Louvre mellett. Lassan egy hete járok dolgozni-betanulni, de eddig nem írtam meg, mert az elején nyilván semmi nem egyértelmű, mostanra viszont úgy gondolom, egy időre megtaláltam a helyemet- persze, itt is le kellett bontanom a kezdeti előítéleteimet. Egy nagyon kedves magyar lány, Barbara hirdetésén keresztül az Institut Hongrois fórumán bukkantam rá és persze az utolsó pillanatban telefonáltam és mentem be másnap megbeszélésre.

Az indiai tulajdonosok nagyon kedvesek, először nyilván nem azt a képet mutatták, amit megint csak én akartam látni, de ha a szívével igyekszik dönteni az ember, akkor a mérleg egyik oldalára már nem a bőrszín vagy az idegen akcentus, hanem a kedvesség és az emberiesség kerül. Azt is be kell látni, hogy a 'franciák' az alapvető kedvességük mellett viszont mindig megtartják a pár lépés távolságot, egy láthatatlan falat, amit nem tartok lebonthatatlannak, de először nekem kell a nyelvtudásomat tökéletesítenem, hogy beilleszkedjek. Ebben nincsen semmi baj, de szerintem ezt látni kell és akkor nem áltatom magam illuzórikus elképzelésekkel, viszont érhetnek kellemes meglepetések.

Barbarára visszatérve- hihetetlenül aranyos, kis szeretetcsomag lány, pár napig 'kapaszkodhattam' belé örömmel, rengeteget segített, folyamatosan tanácsokkal lát el. Az a vicces, hogy a többi ismerőshöz hasonlóan az ő kedves tekintete is bennem nyit meg kapukat és külön örülök, hogy vele tölthetek-tölthettem pár napot, mert próbáltam átvenni az ő könnyed, pozitív szemléletét, amire nekem is nagy szükségem van. És erre a munkára is szükségem van, bár nem olyan értelemben, mint ahogy az elején gondoltam: a vendégekkel való közvetlenség, a mosolygás a munka végeztével is elkísér, és ez nagyon jó.

Ma délután pedig a Magyar Intézetben volt program; a CIUP-os szobákra nyertes pályázóknak szerveztek ismerkedős bemutatkozó beszélgetést- kötelező jelleggel:) Meglepő volt a jogászok aránya, a mezőny egyharmad részét tette ki (bár én ezzel a jelzővel ritkán azonosítom magam), de gondolom részben a nyelvtanulás és a hozzám hasonló vállalkozó kedv a magyarázat. Szimpatikus embereket ismertem meg, szintén jó pár nevet és szobaszámot gyűjtöttem be, de tanácsként szolgáljon ez annak, aki hasonló ösztöndíjra készül: érdemes az ilyet rögtön az elején tisztázni, mert a sok új arc névvel hamar elillan az ember fejéből, de ha van elérhetőség, akkor később gond nélkül fel lehet venni a kapcsolatot azzal, akivel először is jó volt beszélgetni.

Felhívták a figyelmünket, hogy kinti magyarok és francia családok mentorprogramot szerveznek kiutazó hallgatóknak, azzal a céllal, hogy megismertessék a francia kultúrát, a francia családok életét. Nem tudom pontosan ez milyen lehetőségeket tartogat, de mindenképp érdekes lehet bepillantani egy új, ismeretlen világba, legyen az bármilyen család, magyar vagy francia.

Tettem fel képeket a hétvégémről- a Nuit Balnche egy nagyon szupi program volt, szombat este, ha jól emlékszem. Főleg kortárs kiállításokból és galériák megnyitójából állt- extrém, rendkívüli stílusokkal volt alkalmunk találkozni, amelyekre mondhatnám azt is, hogy jó értelemben sokkolóan hatottak, a bemutatkozó művészek bizony nem kíméltek anyagot, eszközt, járművet na és a közönség szofisztikált ízlésvilágát sem. Rengeteg nagyon emlékezetes dolgot láttam, a számomra legérdekesebbet sajnos nem tudtam megörökíteni, ezért röviden elmesélem: egy rövidfilmet láttam 'Electronic rainbow' címmel, amiben egy üres utcai hirdetőtáblára egy férfi festékszóróval szivárványt fest, majd a kamera ráközelít a szivárványra és ezután montázsokkal úgy mutatja be a színeket, mint egy ismeretterjesztő műsorban az emberi test részeit, a belső szerveket szokás, mindezt szintén ehhez hasonló stílusú zenével aláfestve. Teljesen egyszerű, de számomra zseniális volt, a művészet megelevenedése, kétszer is megnéztem és a körülöttem állók arcán is ugyanezt a felismerést véltem felfedezni, leírhatatlan élmény volt, szinte paradigmatörésnek mondanám.

Másnap a Musée Guimet tárlatát néztem meg Barbarával és egy kanadai lánnyal, Anne-Marie-val, akivel remélem, lesz még alkalmam találkozni. Hazafelé vélib-bel, kölcsönözhető kerékpárral mentünk- először picit hezitálva mondtam rá igent, hiszen még otthon, Pesten sem bicikliztem. Viszont hamar belejöttem és élveztem, hogy mindent láttam a városból, nem metróval, a föld alatt közlekedtem. Rengeteg helyen, szinte minden fontosabb ponton van megálló, ahol le lehet tenni a biciklit, ezért eldöntöttem, hogy veszek éves bérletet, és ezzel fogok járni a városban. Egyébként nincsenek is nagy távolságok a kerületek között, inkább a külvárosi részek, és az egyetem esnek távolabb, ezért ott metrózni kell.

2009. szeptember 7., hétfő

Motorral a városba...

Remegő lábakkal indult a mai reggel...

Az úgy volt, hogy eldöntöttem, felkerekedek és meglátogatom párizsi honfitársaimat a Magyar Intézetben, avagy érdeklődöm, mi hír szállásügyben. A probléma még mindig nem megoldott, ezért oda akartam menni és beszélni valakivel, aki tud segíteni, esetleg akinél lehet könyörögni- de még ez is naiv elgondolásnak bizonyult... Tegnap megkérdeztem a fiúkat, hogyan lehet oda tömegközlekedéssel eljutni- a válasz: 'demain', vagyis holnap, ma pedig arra jutottak, hogy Johann elvisz, aztán majd ott elmagyarázza, hogyan találok vissza. Ok, elkészültem- szűk fekete naci, top, beszárított haj, hátha az összkép még meggyőzőbbé teszi majd a szomorú, esdeklő tekintetemet, az emeletről leérve viszont Johann épp két motoros sisakot dobott le az asztalra és a jelek szerint nem volt rá más jelentkező rajtam kívül.

Nyeltem egy nagyot, igyekeztem nem szerencsétlennek tűnni -nem sok sikerrel-, Johann egyből kiszúrta, hogy papucsban akarok menni és szólt, hogy az nem lesz jó... Na ekkor végképp szétestem, szó szerint, sikerült elakadnom a lépcsőben:P

Az udvarra érve ott várt a motor -fanatikusoknak üzenem, nem néztem meg, milyen típus, egyszerre agyaltam azon, hogy nem fogok-e leesni róla, hogyan húzzam a sisakot a fejemre és nyugtáztam, hogy a reggeli hajgöndörítés e művelet folytán teljesen értelmét vesztette...

Nehezítésnek megkaptam a hátamra Johann hátizsákját, amibe beletettük az 5kg átlagsúlyú kézitáskámat és egy fekete bőr mocis kabátot kesztyűvel:)) Elindultunk. A sebességünk hamar felkúszott 110re, majd 140re, de ezt egy ideig észre sem vettem, csak amikor a négysávos autópályán rápillantottam a kilóméter órára. Kb. 10 percig halálfélelmem volt, de utána már élveztem, főleg, amikor megérkeztünk Párizsba- az autópályáról egyenesen a Diadalívhez érkeztünk, onnan végigmentünk a Champs Élysées-n- ez felért egy sűrített városnézéssel, bár azt nem gondoltam volna, hogy először motorról pillantom majd meg Louvre-t és a Notre-Dame-ot:P De így történt, máskor sem hagynám ki, hihetetlen volt!

Koli ügyben nincs még hír, ma este küldik ki e-mailben az eredményeket, izgulok... A Magyar Intézet után bementem a Jardin du Luxembourgba, gyönyörű volt és nagyon hangulatos:) Sokan vannak, akik ott olvasgatnak, de láttam iskolás csoportot is tesióra közben- futottak:P Hiába, ilyen helyen nekem is könnyebben ment volna...:P

Az egész nap ad hoc jelleggel telt, nem volt nálam térkép, csak sétálgattam és nézelődtem; találtam egy másik kollégiumot külföldi diákoknak, kitöltöttem egy jelentkezési lapot, elvileg már ott is várólistán vagyok- nyitott szemmel kell járni, nem is gondoltam volna, hogy csak így betévedve is szóba állnak velem, de nagyon kedvesek voltak és normálisnak tűnt az ügyintézés, úgyhogy talán nem egy papírkupac alján landol majd a kérvényem.

Pár száz méterrel odébb megpillantottam a Panthéont, bementem és végigjártam az egészet- nagyon szép volt, letisztult a stílusa, hagyták a belső teret érvényesülni, így egy picit jobban megnyílik az ember lelke:) A főhajó közepén, a kupola alatt van egy ingára emlékeztető szerkezet, ami minden órában összesen 10 fokot fordul- nem akarok hazudni, de ha jól értettem, a golyó maga ugyanazon a pályán mozog, hozzá képest az épület változtatja a helyzetét a Föld forgásával- egyszerűnek tűnik, de engem nagyon meghatott!- emlékeztet a minket körülvevő erőkre és szemmel láthatóvá teszi a láthatatlant.

A város gyönyörű, nagyon jó lesz itt eltölteni egy évet:) Hazafelé 3 átszállással jöttem- metróval és két vonattal, hasonlóan a pesti külvárosi járatokhoz. Bérletem még nincs, ahhoz előbb a suliba kell elmennem, de így is csak egy jegyet kellett vennem, mert az állomásokon pontosan meg lehet adni egy automatánál az úticélt:)

Ez volt a mai nap, este remélem még kapok e-mailt a koli ügyében... Szurkoljon, aki olvassa!;)