Ennyi, nem tudok betelni vele!Olyan hihetetlenül szép napokat köszönhetek ennek a városnak mindössze egy hónap leforgása alatt, hogy megpróbálom Veletek is megosztani a különleges pillanatokat a mindennapjaimban.
Az ablakomból gyönyörű, sövénnyel körbekerített parkra látok. Szemben egy másik ház, ugyanis a CIUP-on belül különböző intézmények működetetik az épületeket. Az enyém a Deutsch de la Meurthe nevű épületegyütteshez tartrozik, ami szerintem a legszebb a kollégiumon belül. Nem a legjobban felszerelt, de amire szükségem van, az megvan.
Reggelenként a házból kilépve a parkon sétálok keresztül- jó kezdés ez egy zsúfolt naphoz. Zsúfolt, mert -maximalista lévén- igyekszem a lehető legtöbb dolgot elintézni, hogy maradjon időm felfedezni új helyeket és az itteni emberekkel ismerkedni.
A héten már biciklivel mentem az étterembe, illetve onnan haza- olyan pontok érintésével mint a Bastille, a Notre-Dame, vagy a Palais Royal. És a látványt nem lehet megszokni, szerintem néha az autósok azt gondolják, nem vagyok normális, mert egyfolytában vigyorgok, máskor meg térképpel a kezemben, menet közben igyekszem betájolni a helyes irányt.
Élvezek minden percet, amikor a szabadban vagyok- az idő enyhe, nem fázom, de az ősz jegyeit már fel lehet fedezni a városban. Hullik a gesztenye, amiért szinte még mindig, gyerekkorom óta lehajolok, hogy begyűjtsek néhány szemet; sárgulnak a fák levelei, de a növényzet még túlnyomó részt friss zöld színű; szerintem az éghajlat itt jobban kedvez nekik.
Az emberek kedvesek és közvetlenebbek, mint otthon, és meg kell mondanom, több dícsérettel illetik a női nemet, mint azt egyébként megszoktam:P, de nem tolakodóak, csak véleményt nyilvánítanak- a múzeumban, utcán, étteremben...
Hangsúlyozom, franciául kell beszélni, de ha ez megvan, akkor aztán semmi nem szab határt a beszélgetéseknek.
(restellem, de a fenti bejegyzést még másfél hete írtam)
Tényleg rossz a net, ezért az e-maileken kívül semmi mást nem tudok intézni- csodával határos módon a mai vizsgafelvételt leszámítva, amit Apukámmal karöltve sikeresen megoldottunk, így egy hónap múlva két tárgyból mehetek majd egymást követő napokon (majd kiderül mennyi sikerrel) vizsgázni.
Az internet hiánya mellett családi okok miatt is csökkent a lelkesedésem, otthon is jártam, de olyan rövid időre mentem haza, hogy a legfontosabbakon kívül semmi másra nem jutott időm- ezúton is elnézést, amiért páran csak így tudják meg, de tényleg nem 'nyaralni' mentem.
Itt, Párizsban egyre hidegebb van, én pedig egyre jobban belemerülök a hétköznapi teendőimbe. Az ügyek intézése a francia és az otthoni egyetemen, a munka és a programok az itteni barátokkal teljesen kitöltik már a napjaimat, de szerencsére -még- jut idő mindenre.
Mától elkezdtem a készülést a vizsgákra- novemberben összesen négy vagy öt lesz, mert itt is kell tárgyanként egy 'próbavizsgát' csinálni, ami beleszámít a rendes vizsga eredményébe is, azt pedig nyilván nem kell magyaráznom, hogy egy ilyenre való felkészülés a rendes időt megduplázza, ha nem megháromszorozza, mert francia könyvből tanulok és franciául is kell majd vizsgáznom.
Az egyre növekvő tempó mellett próbáltam magam aktivizálni is. Ellátogattam a Musée Carnavalet-be, ami Párizs történelmét mutatja be. Nagyon szép régi épület, egy egykori hotel ad otthont a tárlatnak tele berendezett szobákkal, festményekkel és egy francia kerttel, ami talán a legvonzóbb, ezért végig azt vártuk, hogy kiérjünk és leülhessünk gyönyörködni benne. Egy magyar lánnyal és az indiai szomszédommal mentem el, aki nem is a szomszédom, csak egyfolytában itt lóg a barátjánál, de végre van egy kis kolis életérzés is, amit évek óta annyira hiányoltam. Jártam még a Notre Dame-ban, de leginkább csak sétálgattam az utcákon, bicikliztem, mert így lehet a legtöbb dolgot felfedezni.
Sok antikvárium és olcsó könyvesbolt is van, ezért a nyelvtudásom csiszolása tényleg csak rajtam múlik- ami azt illeti, már el is kezdtem egy kristályterápiával foglalkozó könyvet olvasni, mert még mindig ez áll közel a szívemhez nem kevés fejtörést okozva, mikor adódik lehetőségem komolyabban ezzel foglalkozni...
De valahogy a hétköznapok már nem olyanok számomra mint régen. Rájöttem hogyan diktáljak olyan tempót, hogy ne nekem kelljen magamat utolérni, és a nagy dolgok helyett a teljesen hétköznapi helyzetekben is képes vagyok a különlegeset észrevenni. Ha megkérdezik milyen volt a napom, a 3-4 teendőm felsorolása mellett sokkal több dolog van, ami ugyan nem kézzelfogható, mégis valódi tartalommal tölti meg az élet materiális kereteit.
Napok óta nem megy ki a fejemből, de kezdem úgy látni az embereket, mint regényhősöket. Annyi karakter és vicces, vagy épp szívet melengető helyzet vesz körül, hogy bőven elég nyitott szemmel járnom és élmények sorában van részem.
A kollégiumon belül sokféle embert látok és ismerek meg; számomra a legcsodálatosabb dolog az a felismerés, hogy az eltérő kulturális háttér, bőrszín, kommunikációs formák és szellemi utak ellenére minden ember szíve ugyanabból a forrásból táplálkozik, ezért mindenkivel van közös kapocs, aminek a megérzéséhez nem feltétlenül kell akárcsak a szánkat is kinyitni. Idő kell ahhoz, hogy ezt az ember észrevegye, de attól a ponttól kezdve minden átértékelődik, mert már nem úgy tekintek másra, hogy jobb vagy rosszabb, helyesebb-e vagy sem, amit tesz, hanem csak egyszerűen más. De erre a válasznak nem szabad értetlenségnek lennie, mert mindenkiben mi magunk is ott vagyunk. Én elfogadtam, hogy a többiek önmagam tükörképét mutatják felém, épp ezért vagyok nyitott az új barátságokra, mert ezzel a saját lelki mélységeimet is alkalmam adódik feltárni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy lehetőségem van ezekre a tapasztalásokra, mert napról-napra új minőséget adnak az életemnek.
Na és a regényhősök- ott vannak mindenhol: a kollégiumi kávézó teraszán a kutyáikkal teadélutánt tartó 50-es nők- kutya az asztal alatt, kutya a széken, kutya a székem lábánál, ők pedig csak élvezik az utolsó vasárnap délutánok egyikét a szabadban a tél beköszönte előtt (az egyik nő a kutyája által szétmarcangolt papírzsebkendő maradványait takaírtja a földről közben az ebét okítva, mintha a gyerekéhez beszélne). Az étteremben az irodákból kiszabaduló hivatalnokok, asszisztensek, ügyvéd(jelölt)ek, akik lélekben még az asztaluk mögött ülve papírokba temetkeznek és annyira zavartak, hogy hebegve, fejüket vakarva választják ki az ételüket egyik kezükben telefonnal, a másikon a karórájukat nézve, hogy mennyi időt lophatak még maguknak és akik miatt persze a legtöbbször kell sztornóznom a pénztárgépen, mert úgy pakolják elém az italokat, desszerteket és salátákat, hogy képtelenség tisztázni a 'tulajdoni viszonyokat':P A koreai fiú a házból forrest gumpos szerelésben, akivel a konyhában szoktam találkozni- legutóbb zsenge, vízcseppektől csillogó parajlevelekkel és fokhagymával a kezében olyan magabiztossággal készítette elő a hozzávalókat, mint egy mesterszakács és kérdésemre, hogy hogyan fogja mindezt a rezsó vagy a mikró segítségével 'megfőzni', lazán elmormolta a receptet, és hirtelen az az érzésem támadt, hogy nem járnék rosszul ha abból kellene vacsoráznom:)
De sorolhatnám még, csak azt már nem lenne, aki elolvassa, mert úgy látom, ez most hosszúra sikerült:))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése