Még hogy a nyugati embernek nincs meg a lehetősége a szellemi fejlődésre?! Nos, a saját bőrömön tapasztalom, hogy igen. Na persze nem tartok még a Buddha szinten, de az önállóság olyan sok sallangot kisajtol belőlem, hogy már nem is tudom mi marad..
A lényeg, hogy lehet az ember remete egy nagy város kellős közepén is, nyöszöröghet, kapkodhat levegő után, a tér akkor is megüresedik körülötte, mert akkor és ott úgy kell lennie. Néha úgy érzem, hogy a legszerencsésebb érzelmi beállítottsággal rendelkezem, máskor ez átok. Ahogy a csillagjegyemet két, ellenkező irányba úszó hal szimbolizálja, úgy a szívem is szétszakad a két tér között -ITThon és OTThon. Minden szeretett embert hátrahagytam azért, hogy itt élhessek, és a hiányuk sokszor akkora szomjat okoz bennem, mintha egy sivatag közepén lennék. Az elmúlt napokban így is éltem. Jártam az utcákat és kutattam az ismeretlen után, hazatérve a szobám csöndjébe burkolózva vártam a gondolatot, a szikrát, ami értelmet ad annak, hogy itt vagyok most. Jó, azért nem mondom, hogy nem jött egy-két szikra..:) De ez egy másik lapra tartozik.
Pár napja össze akartam csomagolni és hazamenni, mert kikészültem a bizonytalanságtól. Pedig az egész élet bizonytalan. Sőt, akár minden nap felkelve már azért hálát kellene mondanunk, hogy még létezünk. Olyan törékeny az ember, egyetlen apró porszem a gépezet végleges leállását jelentheti; ennek tudatában pedig hogyan is lehetne egyáltalán bizonyosságról beszélni.. Biztos az, ami van, vagy ami már elmúlt. De nyilván nem mondtam ezzel újat.
A csomagolási hévet viszont megfékezte valami. Az, hogy végiggondoltam, hogy otthon mihez kezdenék, hogyan élnék és belém hasított a felismerés, hogy nem, én itt akarok élni, bárhogy is alakuljanak a dolgok. Persze nem tudom megmondani mi fog következni, csak azt tudom, hogy az eddigi álláspontomat készülök feladni, miszerint nekem minél hamarabb kezdenem kell valamit az életemmel. Rá kellett jönnöm, hogy az eddigi 'produktív' éveim nem jelentenek annyit, mint amennyit akkor gondoltam, hogy érni fognak. Más a mérce. Eddig gyűjtöttem a 'papírokat', nyelveket tanultam de sokszor máig úgy érzem, hogy mégsincs a kezemben semmi. Mert ami hiányzik, azt nem az egyetemen tanítják. Nem tanulni, hanem felismerni akarok dolgokat, mert a felismerés tapasztalatát soha nem felejti el az ember.
Tegnap egy nagyon mély élményben volt részem: elmentem sétálni a Quartier Latin környékére, fényképezni. De este a tömegben hirtelen szédülni kezdtem- egyedül voltam és mégsem, rengeteg ember volt az utcán, a hidak mentén ki volt világítva a Szajna-part, a sétahajók egymást érték, a hidakon és hajókon ácsorgó turisták pedig egymást fényképezték és integettek, mosolyogtak. Ismeretlen emberek tekintetei találkoztak százával és mindenki örült a saját és a másik ember boldogságának. Persze, ez inkább egy kimerevített pillanatkép, mert a hömpölygő tömeg szinte percenként más arcot öltött. Elmentem a Notre Dameba is, ahol meglepetésemre -mert nem tartom számon- épp húsvéti mise volt. Tele volt a székesegyház, egy talpalatnyi hely is alig akadt, de mégsem volt fullasztó a légkör, mert az emberek nyugalommal és türelmesen álltak és énekeltek a kórussal, gyertyával világítva meg a kottákat. Próbáltam én is a lehető legtovább maradni és elmélyülni ebben az együtt létezésben, de végül tennem kellett pár lépést oldalra és a főhajó mellett balra egy oszlopnak dőltem, megérintettem, majd néhány hasonlóan fáradt látogató példáját követve leültem a tövébe. Nekisimult az oldalam és a hátam, a hideg kő lehűtötte a fülledt levegőtől felhevült bőrömet és azon kaptam magam, hogy olyan nyugalommal ülök ott, annak az oszlopnak a tövében, mintha a szobám falának vagy magának a világtengelynek támaszkodtam volna. Annyira örültem, hogy képes vagyok otthon érezni magam, hogy mindennél nagyobb szeretetet, nyugalmat és biztonságot érzek, hogy eldöntöttem, ezt a pillanatot állítom a tudatom középpontjába, hogy soha ne felejtsem el, csak a saját felfogásomon múlik, hogyan érzem magam.
Ehhez társult még egy élmény: a Luxembourg-kert kerítésén szokás szerint most is van egy fotókiállítás és az aktuális téma a 'Les femmes éternelles', vagyis az örök nő témája.
Majd egy órán keresztül csodáltam a képeket, annyira meghatott, hogy milyen sokszínű a világ, ugyanakkor mennyire nehéz körülmények között és képesek az emberek boldogan mosolyogni a kamerába. A kerítés rácsain keresztül pedig a kertet kémleltem, amit éjszakára bezárnak- éjjel a sötétben ez a hely maga a dzsungel Párizs kellős közepén. A dús növényzet olyan élettel teli, hogy az ember tényleg azt várja, hogy legalább valami apró állatka megrebbentse a leveleket. Épp öntözés volt- napközben fel sem tűnt még soha, hogy a füves-bokros területeket végig csőrendszer veszi körül, amit ezek szerint éjjelente beindítanak.. hahá, azért akkor mégsem a francia klíma miatt olyan híresen szép a Luxembourg-kert! Még nekik is rá kell segíteniük:D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése