Még várat..

A szobámban ülve élvezem az egyre több napfényt, ami lassan a föld mellett a lelkeket is felmelegíti. Kijelentésem azonban, miszerint 'itt a tavasz', kissé elhamarkodottnak bizonyult, tekintve, hogy két napja megint esik a hó. Rájöttem, hogy nem szeretem a túlzott hóesést, mert nem tudok kimenni a szabadba, kitárni az ablakokat, egyszóval elszigetelődöm kissé..
Pedig sokat vagyok friss levegőn, annak ellenére, hogy hideg van: esténként futok- még mindig, egyre nagyobb lelkesedéssel. Kezd a dolog meditációvá válni, mert 50 perc után azon kapom magam, hogy lefutottam a napi adagomat, de még mindig nem 'oldottam meg' magamban mindent. Következésképp többet kell futni:P Persze, amint az idő is jobbra fordul..

Naponta próbálom magamban mentálisan leküzdeni a kollégium és az egyetem közti távolságot, mert nem kis lelki konfliktust okoz számomra 1-1 órát az oda- és visszaúttal tölteni. Totális időpocsékolásnak tűnik, ezért választottam most olyan órákat, amelyek tényleg lekötnek, hogy valóban megérje bemenni értük. És persze elengedhetetlen 2-3féle olvasmány- hol német nyelvkönyv, hol francia újság, hol egy kis szépirodalom. Bár jelenlegi kincsem, Szepes Máriától a Mágiák könyve szigorúan csak itthoni, nyugodt, felfrissült szellemi állapotban fogyasztásra szánt olvasmány. Egyrészt nem vinném a 'koszos' metróra, másrészt pedig olyan intenzív, hogy nem lehet csak úgy bármikor előkapni. Na jó, ez volt a reklám helye.. szánt szándékkal.
Azért mégiscsak kitartok a blogírás mellett, mert amit lejegyzek, azt már kívülről tudom szemlélni, ez segít eligazodni a mostani mozgalmas időszakban. Folyamatos (ki)hívások várnak, amelyekkel szembe kell néznem, de a tevékeny, hasznos munkával töltött jóleső fáradtsághoz a nap végén azért ezernyi kérdés is társul.
Ilyenkor jön segítségül szelepként a művészet, az írás, zenehallgatás és néhány kiállítás, ami feltölt.

Reggel előadáson voltam az egyetemen, majd úgy döntöttem, hogy hazajövök pihenni, mert csak kora este lesz nyelvórám. A metrón aztán a hideg, a szürkeség és a sok unott tekintet megint elszomorított- miért nem lehet a jó dolgokat nézni, valami örömöt keresni az életben, ahelyett, hogy mindenki előkapja az ipodját és a bömbölő zenét hallgatva kiüresedett tekintettel mered maga elé??
Amikor leszálltam az RER-ről, már szinte folytogatott ez a 'hangulat', de valami megérintette a homlokomat és ismét kinyitottam a szememet. Új értelmet találtam ismét- naponta átélem, de az ilyen sejtelem csak a pillanat töredékéig tart. Most viszont leírtam:

A metróról leszállva az alagút mélyére tekintettem. Szomorú voltam e pillanatban; a sötétségben próbáltam kiutat keresni. Ahogy a távolba meredtem, feltűnt, milyen erősen esik már a hó. Érdekes hóesés volt, varázslatos. Nem szél hordta a pelyheket, felülírva ezzel személyes sorsukat, hanem mintha a hópihék maguktól, mint megannyi fénylő pont, önálló életre kelve, autonóm módon járták volna saját maguk által választott pályájuk ívét.
Mindezt azonban csak úgy volt módom látni, hogy az alagút sötétjét fürkésztem. Hirtelen megint úgy éreztem, velem van a szeretet, az óvó, nevelő erő, mely e pillanatban megmutatta hópelyhek formájában az élet csodálatos misztériumát- miként az apró fehér pontok gyönyörű násztáncot járnak a fényben, mielőtt végleg eltűnnek. E tánc azonban csak a sötétség, a halál misztikus árnyékának kontrasztjában válik láthatóvá, s nyeri el igazi értékét.
Minden, ami értékes, mulandó. Illékony varázslat az emberi élet, mely annál gyönyörűbb, minél tragikusabb színben látja végtáncának közeledtét. Ez a tánc a legszebb, mert a pillanatban kell kiforrnia; az élet lobogó csókja és a halál dermesztő perzselése hatja át.
S a táncos az álom és ébredés között tátongó szakadék peremén mutatja be a kűrt.