2011. május 16., hétfő

Negyedik hónap

Mindig tudtam, hogy gyorsan telik az idő, de itt szinte villám sebességgel. Minden napnak örülök, ami itt köszönt rám és végre a hangulatom is jobb, köszönhetően annak, hogy változtattam a hozzáállásomon. Az elmúlt hónapok nehézségeinek eredményeként most könnyűnek érzem magam, azt hiszem sok félelmemtől és ragaszkodásomtól szabadultam meg.
Hírek: az egyetem idén sem fog elindulni számomra- ettől még pár hónapja a padlóra kerültem volna, de most tele vagyok új tervekkel és motivációval és legfőképp örülök, hogy kezdenek egyébként rendeződni a dolgaim. Megtanultam egy nagyon fontos leckét: sohasem szabad elsőre ítélni! Ennek köszönhetem, hogy most elmondhatom, hogy találtam egy szuper albérletet szuper albérlőtársakkal. Két francia fiúval lakom majd együtt egy tágas lakásban Párizs egyik külvárosi részén, olyan helyen, amit szinte nekem találtak ki. Lesz saját szobám, ahol kiélhetem a lányos hóbortjaimat, egyébként pedig a lakás szerencsés elrendezésének köszönhetően együtt tudok majd tanulni a többiekkel vagy csupán beszélgetni. Pont pár hete vettem egy spanyol, egy olasz és egy japán nyelvkönyvet, a következő tízéves tervem részeként, az egyik lakótársam pedig félig spanyol, így már el lehet indulni ezen a vonalon is:)
Elsőre persze nem hittem volna, hogy ez ilyen jó lesz, féltem még elmenni megnézni is a lakást, mondván, hogy ahol három pasi lakik, ott minden van csak rend nincs. De rosszul gondoltam. Teljesen rendben volt minden, tisztaság volt és a srácokkal is a beszélgetés során jobban megismerkedtem. Azóta is sokat segítenek a szervezésben, szereztek nekem ágyat, hétvégén pedig átjönnek és elköltöztetnek- kívánhatok ennél többet??
A munkámmal is rendeződött a viszonyom, egy darabig az az elmélet keringett a fejemben, hogy nekem már most valami komolyabb felelősségteljesebb dolgot kéne csinálnom, de aztán belegondoltam: 'ember! 23 éves vagy, erre még ráérsz!!'- és azóta minden rendben, mert ahhoz, hogy az otthoni dolgaimat lezárjam ennyi is elég, mellesleg emellett lesz még időm bulizni, szórakozni, amiben tényleg régóta nem volt részem.
Éééés végre egy jó nyárnak nézek elébe- augusztusra vonat-, és hotelfoglalás megtörtént, irány vissza Marseille és még pár másik hely, de ez még szervezés alatt áll.
Tehát bár csak az az egy dolog nem sikerült, amiért igazából jöttem, sok más történt, én pedig kész vagyok elfogadni azokat a nem várt lehetőségeket is, amiket most az élet kínál:)

2011. április 27., szerda

Sweetheart

Rövid lábjegyzet ínséges időkre: ma Versaillesban minden eddiginél jobban éreztem magamat. Lehet, hogy az elmúlt pihenéssel töltött napok hatása, de úgy éreztem, mintha mágnes lennék, mert akivel csak beszéltem, mosolygott rám, megfogta a kezem, megsimította a karom vagy a vállam- tényleg nem tudom mi történt:) Az igaz, hogy végre rendesen meditáltam és ismét éreztem, hogy megtaláltam a kapcsolatot önmagammal, de hihetetlenül vicces és meglepő érzés, amikor a többi emberen keresztül is visszaigazolást kapok erről. A legemlékezetesebb egy amerikai nő megjegyzése: you're a beautiful lady, sweetheart.. Nos, ezek után reggel már tényleg ezzel kell indítanom a napomat, amikor a tükörbe nézek :D

2011. április 24., vasárnap

Dzsungel

Még hogy a nyugati embernek nincs meg a lehetősége a szellemi fejlődésre?! Nos, a saját bőrömön tapasztalom, hogy igen. Na persze nem tartok még a Buddha szinten, de az önállóság olyan sok sallangot kisajtol belőlem, hogy már nem is tudom mi marad.. 
A lényeg, hogy lehet az ember remete egy nagy város kellős közepén is, nyöszöröghet, kapkodhat levegő után, a tér akkor is megüresedik körülötte, mert akkor és ott úgy kell lennie. Néha úgy érzem, hogy a legszerencsésebb érzelmi beállítottsággal rendelkezem, máskor ez átok. Ahogy a csillagjegyemet két, ellenkező irányba úszó hal szimbolizálja, úgy a szívem is szétszakad a két tér között -ITThon és OTThon. Minden szeretett embert hátrahagytam azért, hogy itt élhessek, és a hiányuk sokszor akkora szomjat okoz bennem, mintha egy sivatag közepén lennék. Az elmúlt napokban így is éltem. Jártam az utcákat és kutattam az ismeretlen után, hazatérve a szobám csöndjébe burkolózva vártam a gondolatot, a szikrát, ami értelmet ad annak, hogy itt vagyok most. Jó, azért nem mondom, hogy nem jött egy-két szikra..:) De ez egy másik lapra tartozik.  
Pár napja össze akartam csomagolni és hazamenni, mert kikészültem a bizonytalanságtól. Pedig az egész élet bizonytalan. Sőt, akár minden nap felkelve már azért hálát kellene mondanunk, hogy még létezünk. Olyan törékeny az ember, egyetlen apró porszem a gépezet végleges leállását jelentheti; ennek tudatában pedig hogyan is lehetne egyáltalán bizonyosságról beszélni.. Biztos az, ami van, vagy ami már elmúlt. De nyilván nem mondtam ezzel újat.
A csomagolási hévet viszont megfékezte valami. Az, hogy végiggondoltam, hogy otthon mihez kezdenék, hogyan élnék és belém hasított a felismerés, hogy nem, én itt akarok élni, bárhogy is alakuljanak a dolgok. Persze nem tudom megmondani mi fog következni, csak azt tudom, hogy az eddigi álláspontomat készülök feladni, miszerint nekem minél hamarabb kezdenem kell valamit az életemmel. Rá kellett jönnöm, hogy az eddigi 'produktív' éveim nem jelentenek annyit, mint amennyit akkor gondoltam, hogy érni fognak. Más a mérce. Eddig gyűjtöttem a 'papírokat', nyelveket tanultam de sokszor máig úgy érzem, hogy mégsincs a kezemben semmi. Mert ami hiányzik, azt nem az egyetemen tanítják. Nem tanulni, hanem felismerni akarok dolgokat, mert a felismerés tapasztalatát soha nem felejti el az ember.
Tegnap egy nagyon mély élményben volt részem: elmentem sétálni a Quartier Latin környékére, fényképezni. De este a tömegben hirtelen szédülni kezdtem- egyedül voltam és mégsem, rengeteg ember volt az utcán, a hidak mentén ki volt világítva a Szajna-part, a sétahajók egymást érték, a hidakon és hajókon ácsorgó turisták pedig egymást fényképezték és integettek, mosolyogtak. Ismeretlen emberek tekintetei találkoztak százával és mindenki örült a saját és a másik ember boldogságának. Persze, ez inkább egy kimerevített pillanatkép, mert a hömpölygő tömeg szinte percenként más arcot öltött. Elmentem a Notre Dameba is, ahol meglepetésemre -mert nem tartom számon- épp húsvéti mise volt. Tele volt a székesegyház, egy talpalatnyi hely is alig akadt, de mégsem volt fullasztó a légkör, mert az emberek nyugalommal és türelmesen álltak és énekeltek a kórussal, gyertyával világítva meg a kottákat. Próbáltam én is a lehető legtovább maradni és elmélyülni ebben az együtt létezésben, de végül tennem kellett pár lépést oldalra és a főhajó mellett balra egy oszlopnak dőltem, megérintettem, majd néhány hasonlóan fáradt látogató példáját követve leültem a tövébe. Nekisimult az oldalam és a hátam, a hideg kő lehűtötte a fülledt levegőtől felhevült bőrömet és azon kaptam magam, hogy olyan nyugalommal ülök ott, annak az oszlopnak a tövében, mintha a szobám falának vagy magának a világtengelynek támaszkodtam volna. Annyira örültem, hogy képes vagyok otthon érezni magam, hogy mindennél nagyobb szeretetet, nyugalmat és biztonságot érzek, hogy eldöntöttem, ezt a pillanatot állítom a tudatom középpontjába, hogy soha ne felejtsem el, csak a saját felfogásomon múlik, hogyan érzem magam.
Ehhez társult még egy élmény: a Luxembourg-kert kerítésén szokás szerint most is van egy fotókiállítás és az aktuális téma a 'Les femmes éternelles', vagyis az örök nő témája.
Majd egy órán keresztül csodáltam a képeket, annyira meghatott, hogy milyen sokszínű a világ, ugyanakkor mennyire nehéz körülmények között és képesek az emberek boldogan mosolyogni a kamerába. A kerítés rácsain keresztül pedig a kertet kémleltem, amit éjszakára bezárnak- éjjel a sötétben ez a hely maga a dzsungel Párizs kellős közepén. A dús növényzet olyan élettel teli, hogy az ember tényleg azt várja, hogy legalább valami apró állatka megrebbentse a leveleket. Épp öntözés volt- napközben fel sem tűnt még soha, hogy a füves-bokros területeket végig csőrendszer veszi körül, amit ezek szerint éjjelente beindítanak.. hahá, azért akkor mégsem a francia klíma miatt olyan híresen szép a Luxembourg-kert! Még nekik is rá kell segíteniük:D

2011. április 15., péntek

A gift to transformation

After having been down for the day I felt like writing something unconventional to this blog to remind myself of the fact that I still have hidden sources. So is the way I feel when I write in English. Sometimes it is the way to express my honest feelings, sometimes the contrary. This time rather something honest that reassures me that I can be free to say what I need to. I'll keep the reason for that to myself.
I hope that even the hard moments can help me find the thing for which I've come. I wouldn't say that I know what it is. I've realized that all the time I've had the expectations of discovering things in the world but now I must say that most of this discovery has been inside. And yet, every day there's something new to come. While having only myself to turn to I need to face the thoughest emotional challenges ever. No parents, no friends involved. But will it ever make sense?
Before my journey I had been told that among my missions in life I'll have to help and heal people and this is the true thing that I want. But sometimes I need help, too. Every time when I meet someone I feel like I have something to give. But where is the hidden source from which all this comes? Is it possible at all to help others while I feel helpless? Or is it only my mind that tricks me by making me believe that I'm helpless? At least, every crisis helps me to ask myself questions that wouldn't be asked otherwise. And in every question there is also a statement..

2011. április 14., csütörtök

Cipővilág

A holdfényhez és macskakőhöz szokott, a frivol, a praktikus, a felfedező, a biztonságot kereső- mindegyik a helyét keresi és indulna már. Eltűnnek, majd felbukkannak ismét, előmerészkednek a szekrény mélyéről, majd mint a kismacskák, egymás hegyén-hátán játékosan várják, mikor vetül rájuk a figyelem. Egy lépést előre, még egyet, s már a szoba közepén folytatódik a móka. Az est leszáll, hazaérve a fenti látvány fogad- no lám melyiket is válasszam kísérőmnek.. A többi pedig rögvest vissza a helyére, hadd kezdődjön minden megint előlről...

2011. április 11., hétfő

Miért?

Miért hord az ember sapkát trikóval?
Miért tudom, hogy tíz perc múlva leöntenek kávéval és nem teszek ellene semmit?
Miért nincsen tökéletesen kényelmes női cipő?
Miért van az, hogy ott akarok lenni, ahol nincsenek azok, akikkel lenni akarok?
Miért tartok ki még a látszólag lehetetlen dolgok mellett is?
Miért érzem, hogy sosem fogok nyugvópontra jutni?
És mégis miért látom gyönyörűnek ezt a szent káoszt ami bennem uralkodik és körülvesz?

2011. április 9., szombat

Lebegés

Hetek óta nem volt időm írni, pedig az élet nem állt meg közben és én is rengeteget dolgoztam és tettem azért, hogy kialakítsam a környezetemet hossszabb távra. Újabb terveim vannak munka téren és sajnos új albérlet után is néznem kell, mert a jelenlegi csak májusig lett megbeszélve- ezért bárki, akár még ismeretlenül is írjon nyugodtan, ha van tippje!:D
Egyébként változatlanul imádok itt lenni, minden napért hálát adok a sorsnak és minden szépségre újdonságként tudok rácsodálkozni. Az egyetemen a szervezés még mindig nem tökéletes, júliusig biztosan nem tudok majd többet arról, hogy mi lesz. Azt viszont már tudom, hogy ösztöndíj nem lesz. Nem kaptam. De nem érdekel. Korábban úgy reagáltam volna erre a hírre, hogy itt akkor mindennek vége, de már hiszek magamban és amíg az élet dobja a lehetőségeket, addig örömmel megdolgozom minden egyes lépésért. Figyelek magamra és a hozzáállásomra és rájöttem, hogy az eddigi nehéz periódusaim sem abból adódtak, mert valóban olyan nehéz lett volna bármi, hanem mert mániákus boldogsághajhász vagyok! Tragikusan élek meg minden napot, ami nem úgy telik, hogy öröm és szeretet van a szívemben. De mivel ezeket a dolgokat én magam szabályozom, ezért ha öröm nem is mindig, de szeretet van a szívemben. 
A kirándulásom Normandiába jól sikerült! Csak egy napra utaztam el Dieppebe, de megjött a folytatáshoz a kedvem. 
Képek:
Már le is foglaltam a következő utamat Aix-en-Provenceba április végén. Talán Marseille is belefér, még nem jutott időm oda is jegyet váltani, de bíztatóan hangzik, hogy a TGV 10 perc alatt odaér:D És akkor megint láthatok tengert! Annyira dominál bennem a víz elem, hogy le sem tagadhatnám- a napi 3-4 liter víztől, amit megiszom, a személyiségi jegyeimen át mindenben ott van. De persze kedvezőtlen oldala is van ennek, ezért a tetteimmel ellensúlyozom:) Gondolom, sok ember számára ez az utóbbi pár mondat nagyon érthetően hangzott:)...
Szóval most itt tartok- sok ötlet, még több szándék, idő és energia kell a megvalósításhoz, de miért ne sikerülne? Megízleltem a teljes szabadság és függetlenség ízét, elszabadulnak a kötelek és szárnyalni fogok:)